Aznap különösen tiszta volt az égbolt. Júlia az új ház verandáján állt, idegesen igazgatta haját. Ezt a pillanatot az elmúlt hat év során számtalanszor elképzelte. Mennyit kellett átélnie és leküzdenie a nehézségeket, hogy végre itt lehessen – saját handmade, tégla-téglánként felépített otthonának küszöbén.
– Ne izgulj annyira – lépett oda hirtelen Antal, és átölelte a feleségét a vállánál. – Mindenki el lesz ragadtatva, meglátod.
Júlia bólintott, de belül még feszült maradt. Sok áldozatot hoztak meg az álom megvalósítása érdekében. Most viszont elérkezett az idő, hogy a szeretteik elé tárják az eredményt.
Hat évvel ezelőtt, amikor Júlia nagymamája felajánlotta a kertvárosi kis telket, a fiatal pár alig hitt a szerencséjének. Bár csak hat százaléknyi földről volt szó, mégis az az övék volt. A jövőbeli otthon helye.
– Képzeld, Antal, itt fog állni a mi házunk! – lelkesedett Júlia, miközben elképzelte a barátságos szobákat, tágas konyhát, és természetesen az üvegfalakat, melyeken át a kertre nyílik kilátás.
Antal osztozott felesége lelkesedésében, de tisztában volt az előttük álló nehézségekkel. A pénz szűkös volt, minden fillért meg kellett takarítaniuk.
- Két évig gyűjtötték a megtakarításaikat.
- Júlia kiegészítő munkákat vállalt belsőépítészként, esténként távmunka volt az esti elfoglaltsága.
- Antal éjszakai műszakokat dolgozott, és hétvégenként faanyagokat szállított a régi teherautójával, hogy spóroljanak a szállításon.
Barátaik nyaralásra, koncertekre és éttermekbe hívták őket, de a fiatalok mindig udvariasan visszautasították.
– Majd legközelebb – mondták mosolyogva, miközben inkább az építőanyagokra gyűjtöttek.
Amikor összegyűlt az első összeg, megkezdődött az építkezés. Fokozatosan haladtak előre, megfontoltan, de folyamatosan: alapozás, az első emelet falai, födémek.
Júlia estéket töltött a tervek finomításával, anyagokat választott, és folyamatosan egyeztetett a szakemberekkel. Gyakran ebédszünetben is az építkezésre rohant ellenőrizni a munkát.
Antal hétvégente szállította az alapanyagokat, igyekezett minden apró költséget megspórolni.
Nem volt mindig könnyű. Egyszer például rossz típusú csempét hoztak, és Júlia három órán át győzködte a szállítót erről. Máskor hetekig eltűntek a kivitelezők, emiatt megállt a munka. A pénz kifogyott, majd újra spórolni kellett.
De soha nem adták fel. Nap mint nap, tégla tégla után formálódott a vágyott otthon.
- Két emelet, négy szoba.
- Középen konyhasziget.
- Padlófűtés az egész házban.
- És természetesen panormámaablakok a nappaliban, kilátással a kertre – ez volt Júlia büszkesége.
Antal egyedül készítette elő a bejárat fölötti előtetőt. Egy hétig tanulmányozta az internetes útmutatókat, három napig fűrészelte, csiszolta, szegezte a deszkákat. Az eredmény még őt is meglepte.
– Látod, nem is vagyok olyan ügyetlen – poénkodott férje a látványon.
– Mindig is tudtam, hogy mindenre képes vagy – válaszolt Júlia büszkén.
Végül elkészült az épület. Szép, modern és tágas. A bútorok a helyükön, a függönyök felrakva és a berendezési tárgyak is beüzemelve. Eljött az ideje, hogy megmutassák eredményüket a családnak.
Júlia különösen izgult anyósával való találkozás miatt. Irén néni jellemes, erős akaratú asszony volt, aki visszafogottan és hűvösen fogadta Júliát, sosem mutatott túl nagy lelkesedést a házasságuk iránt.
– Ő fog először érkezni, hogy nyugodtan bejárhassa az otthont – mondta Antal reggel, mikor vendéglistát mutatták be.
Júlia kicsit összeszorult belül. Furcsa módon Irén véleménye nagyon fontos volt számára, még ha sosem ismerte ezt be hangosan.
– Ne felejtsd el megmutatni neki a panormámaablakokat! – emlékeztette Antal. – Tudod, ő mindig is azt mondta, hogy álmodik egy nagy ablakról, ahonnan sok fény árad.
Júlia pontosan tudta, és szándékosan azzal kezdte a vezetést. Remélte, hogy ez talán enyhíti majd Irén néni rosszallását.
Pontban déli tizenkettőkor érkezett az anyós autója. Irén néni rózsacsokrot és termoszt vitt magával.
– Teát hoztam magammal – közölte üdvözlés helyett. – Az új helyeken mindig szomjas az ember, és nálatok még biztosan nincs kicsomagolva a vízforraló.
Júlia szívesen elmondta volna, hogy a vízforraló már rég a helyén van, és hogy főzött egy süteményt a vendégek érkezésére, de inkább hallgatott. Nem akart konfliktussal kezdeni egy ilyen különleges napot.
– Üdv, anya – lépett közelebb Antal, és ölelte meg az anyósát. Irén csak visszafogottan paskolta meg a fia hátát.
– Na, akkor mutassátok meg, mit hoztatok össze – szólt Irén, szigorúan méregetve az épület homlokzatát.
A bejárás elkezdődött. Júlia vezette végig anyósát a helyiségeken, és igyekezett visszafogni az örömét.
Itt az előszoba, nagy tükörrel és kényelmes ülőhellyel. Itt pedig a konyha a középen álló nappalival, ahol együtt lehet készíteni és reggelizni.
És végül a nagy nappali a kertre néző panormámaablakokkal.
– Nézze, Irén néni, mennyi fény jön be – engedte szét a könnyű függönyt Júlia. – Nyáron milyen kellemes lesz kinyitni, és mintha a kertben ülnénk.
Irén csak bólintott, de nem szólt semmit. Tekintete megakadt az új bútorokon, a díszpárnákon, valamint a különleges formájú lámpákon.
Feljöttek az emeletre: hálószoba, dolgozószoba, gardrób, és egy üres szoba.
– Mi lesz itt? – kérdezte Irén néni, betérve az üres szobába.
– Gyerekszoba – válaszolta Antal, és hálásan pillantott Júliára. Előre megbeszélték, hogy nem akarnak előre bejelenteni mindent, de titkolni sem akarták a terveket.
– Gyerekszoba? – fordult Irén néni a menyéhez. – Te várandós vagy?
– Nem, még nem – zavartan felelt Júlia. – De tervezünk… talán jövőre.
Irén néni nem válaszolt, csak összeszorította az ajkát, és tovább indult a lépcsőhöz.
– Ez az előtető pedig az én munkám – mondta büszkén Antal, ahogy lejöttek az emeletről. – Nézd, anya, milyen jól sikerült!
– Látom – válaszolta szárazon Irén.
Lesétáltak a földszintre. Júlia észrevette, hogy anyósa arca egész túlságosan megváltozott. Valami gyűlt benne, talán egy keserű gondolat vagy érzelem. Állva a lépcső alján, a tágas előszoba és a drága fogas mellett Irén kitört.
– Én vagyok az anya! Miért van nekem garzonlakásom, neki meg palotája?! – törte ki keserűen Irén néni, miközben a fiát nézte.
Júlia megremegett. Antal zavartan pislogott, nem tudta, hogyan reagáljon az érzelmi kitörésre.
– Anya, miről beszélsz? – kérdezte végül Antal, közelebb lépve.
– Hat év! Hat évig építettétek ezt az… ezt a palotát! – körbemutatott Irén néni. – Én életemben csak egy garzonban éltem. Mindent megspóroltam, hogy téged felneveljek. És hol a hála? Ti itt dőzsöltök, én meg idétlen lakásomban remegve élek!
– Irén néni, mi… – kezdte akadozva Júlia, de az anyós félbeszakította.
– Halkítsd el magad! – vágott vissza élesen. – Nem neked beszélek! Te megcsavartad a fiam fejét, és képes vagy rávenni, hogy robotoljon az én telkem miatt, és az én házamért.
– Anya! – emelte fel hangját Antal. – Hagyjad abba azonnal! Ez a mi közös otthonunk. Mindketten dolgoztunk és áldoztunk érte.
– Közös? – gúnyosan nevetett Irén néni. – És az a telek? Az a tiéd, mert a te nagymamádé! Tehát ha bármi van, a ház hozzá kerül!
Júlia érezte, ahogy egy görcs szorul a torkában. Amitől félt, most valóra vált: anyós nem értékelte a befektetett munkájukat, nem örült az eredménynek. Ehelyett számolgatni kezdte, ki mennyit adott, és mit kap majd egy esetleges válás esetén.
– Ezt a házat a családnak építettük – mondta halkan Júlia. – Nekünk és a jövőbeni gyermekeinknek. Azt akartuk, hogy ti is megszállhassatok nálunk, hogy kényelmes legyen a vendégség.
– Persze! – perdült körbe Irén néni. – Gyeretek, gyönyörködjetek a pompánkban! Ti meg csak nyomorogjatok a régi lakásotokban!
– Anya, én ajánlottam, hogy add el a lakásod, és vegyél egy nagyobbat – emlékeztette Antal. – Te magad utasítottad vissza.
– Azt hittem, ideköltözöl hozzánk! – mondta Irén néni.
Ezután köztük csend lett. Júlia és Antal egymásra pillantottak: ilyesmire nem számítottak.
– Te… velem akarsz élni? – kérdezte óvatosan Antal.
Irén néni nem válaszolt egyértelműen. Csak körülnézett a tágas előteremben, a hatalmas ablakokon és az új bútorokon.
– Négy szoba ketten? Nem sok ez? – végül megjegyezte. – Az én garzonom meg csak egy szoba.
Júlia érezte, amint az alapok meginognak a lába alatt. Minden év kemény munkája, minden áldozatuk a saját otthonukért – a megerősített bázisukért – most azt eredményezte, hogy az anyósuk tulajdonképpen be akar költözni. Állandóan. Örökre.
– Anya, beszéljük meg ezt később – próbálta higgadtan kezelni Antal a helyzetet. – Most megérkeznek Júlia szülei, meg a többi rokon. Ünnepeljünk, aztán nyugodtan leülünk beszélni.
Irén csak összeszűkítette az ajkát, de nem szólt többet. Csak lesújtó pillantást vetett Júliára, amelytől a lánynak libabőrös lett a háta.
Ezután megszólalt a csengő: megérkeztek Júlia szülei, majd hamarosan a többi rokon is. Kezdődött a vendégség. A meghívottak csodálták az új otthont, gratuláltak a fiatal párnak. Ám Júlia nem tudott ellazulni: Irén néni arca és a szavai folyamatosan kísértették.
„Én vagyok az anya! Miért van nekem garzonlakásom, neki pedig palotája?!”
Mikor mindenki az asztalnál ült, és poharakat emeltek, váratlanul Irén felállt.
– Szeretnék valamit mondani – kezdte, és az egész társaság elcsendesedett. – Büszke vagyok a fiamra. Igazi férfi, aki képes volt ilyen csodás házat építeni. Biztos vagyok benne, hogy van hely mindenkinek ebben a házban, aki fontos ennek a fiatal családnak.
Irén néni jelentőségteljesen nézett Júliára. – Különösen azoknak, akik évekig áldoztak mindent a gyermekeikért.
Júlia megremegett, nem tudta, mit válaszoljon. Az asztal alatt megfogta Antal kezét, és szorosan megmarkolta.
Furcsa, nehéz csend ült rá a társaságra. A vendégek zavartan néztek egymásra, nem értve, hogyan reagáljanak Irén szavaira. Júlia szülei feszült mosollyal ültek, szégyenlősen. Ünnepelt néni idegesen igazgatta a blúzát, míg bátyja a plafont nézegette.
Júlia nem hitte el, amit hall. Tényleg azt kereste Irén, hogy jogot formáljon arra, amit ők hat év kitartó munkája során megteremtettek?
Antal zavartan elfordította tekintetét: – Anya, miért kell ezt így… – gőzölt ki belőle a szégyen és zavartság keveréke.
– Miért mondtam valami rosszat? – vágott vissza Irén hevesen. – Az igazat. Én szültem, neveltem, etettem őt. Most ő úgy él, mint egy királynő, én meg a konyhában alszom!
Utolsó mondatát majdnem kiabálva mondta, és Júliára mutatott. A vendégek teljesen zavarba jöttek. Júlia anyja halkan köhögött, apja összeráncolta a homlokát, készen arra, hogy megvédje lányát.
Júlia érzi, hogy valami megváltozott benne. Hat év alatt próbált jó meny lenni, elviselni az anyós hidegségét és csendes ellenszenvét. Hat év kemény munkája vezetett ide. És most, amikor az eredmény végre kézzelfogható, anyós azt akarja, hogy átadja neki? Ezt Júlia nem engedhette meg.
Nyugodtan felállt az asztaltól, és szavak nélkül kiment a verandára. A hűvös estében mély levegőt vett, és összeszedte az önuralmát. Válaszolnia kell anyósnak anélkül, hogy vitába bocsátkozna vagy elrontaná az ünnepet.
Amikor visszatért, minden szempár rá szegeződött. Irén elégedetten mosolygott, mintha biztos lenne benne: a meny meglépett, mert nem bírta elviselni őt.
Júlia pedig egy könnyed, kissé leereszkedő mosollyal nézett körül.
– Szeretnéd, hogy cseréljünk? Én benne vagyok. Csak neked kellene még kifizetned körülbelül tízmillió forintot – mondta egyenesen, Irén szemébe nézve.
Irén elfehéredett, nem erre számított.
– Viccelsz? Én nem vagyok idegen! – lélegzett fel felháborodva.
– Én sem vagyok buta – válaszolt Júlia higgadtan. – Hat éve saját magunk dolgoztunk. Senki ne járulékával.
Júlia visszaült az asztalhoz Antal mellé, aki megkönnyebbülten és büszkén nézett rá. Látszott, hogy felesége méltó választ talált a nehéz helyzetre.
– Nagyon örülünk, hogy mindannyian eljöttek – szólt hangosan Antal, hogy oldja a feszültséget. – Ez egy különleges nap számunkra. Végre megmutathatjuk a közeli családnak ezt a közös házat, amit saját két kezünkkel építettünk.
– Igazán – támogatta Júlia apja, poharát felemelve. – Az új otthon tiszteletére! Legyen mindig meleg és otthonos.
A vendégek megnyugodva koccintottak. A beszélgetés visszaterelődött a hétköznapok témájához: alaprajzról, dizájnról, az építkezés részleteiről.
Csak Irén néni ült sötét gondolatokkal, időnként ellenséges pillantásokat vetett Juliára.
Vacsora után kimentek a kertbe, hogy körbejárják a telket. Antal büszkén mutatta meg a tervezett grillhelyet, gyerekjátszóteret és az újonnan ültetendő gyümölcsfákat.
– Csodás ez a hely – álmélkodott Julcsi néni, miközben körbenézett. – Még alig hat éve volt csak üres telek itt…
– Igen, rengeteget dolgoztunk – bólintott Júlia. – De megérte.
Irén néni kicsit távolabb állt, nem vett részt a beszélgetésben. Ahogy sötétedett, közelebb lépett fiához, és szárazan közölte:
– Azt hiszem, indulok. Már késő van.
– Anya, nem maradnál? Van egy szabad szobánk – ajánlotta Antal.
Júlia összerándult. A férje javaslata neki túl előzékenynek tűnt az egész történtek után. Ám Irén néni meglepő módon nemet intett.
– Nem, hazamegyek. Túl nagy itt a hely számomra.
Irén elegánsan, de hűvösen búcsúzott mindenkitől. Júliának még ölelés sem adatott – csak egy bólintás. Röviden megsúgott valamit fiának, majd az autónál elindult.
Antal kivitte anyját a kocsijához, segített beülni, aztán még egy darabig nézte, ahogy elhajt. Amikor Irén távozott, Júlia közelebb lépett férjéhez, és halkan kérdezte:
– Mit mondott még neked?
Antal sóhajtott, megölelte feleségét a vállánál.
– Azt, hogy a nagymamád nemcsak neked adhatta volna a telket, hanem jogilag mindkettőnknek.
– De mi így is mindkettőnk nevére írtuk a házat – lepte meg Júliát ez a tény.
– Igen. Viszont anyád valamiért azt hiszi, hogy át akarsz csapni – bocsánatot kért Antal. – Csak régi felfogású. Neki az ingatlan státusz és hatalom kérdése.
Júlia értette anyósát valamilyen szinten. Irén nehéz időkben nőtt fel, amikor a lakás vagy autó valóban az értelem sikerét jelentette. De ez nem ad jogot a mások munkájának birtoklására.
Az utolsó vendégek éjjel költöztek el. Kimerülten, de elégedetten Júlia és Antal végre kettesben maradtak új otthonukban.
– Nagyon jól álltad, mondta Antal, ölelve feleségét. – Féltem, hogy dühbe gurulsz, vagy elsírod magad, mikor anyád elkezdett beszélni… Tudod, miről van szó.
– Majdnem dühbe jöttem – vallotta be Júlia. – De aztán rájöttem, túl sokat fektettünk ebbe a házba, hogy hagyjuk másnak leértékelni. Még az anyósodnak sem.
– Csak még sosem volt neki ilyen – próbálta megértetni Antal. – Kicsit bántja a féltékenység.
– Értem – bólintott Júlia. – De nem kell így éreznünk magunkat, hisz magunknak dolgoztunk egész idő alatt.
Antal sokáig csendben nézte az ablakon át a lassan elalvó kertet.
– Azt hiszem, többé nem hozza elő ezt a témát – mondta végül. – Megtetted, amit kellett. Megállítottad őt méltóan.
– Nem akartam megbántani – lélegzett fel Júlia. – Csak a mi házunkat védtem. Amit együtt építettünk fel.
Aznap este, az új hálószobájukban, saját kezűleg emelt otthonukban Júlia a történtekre gondolt. Kicsit szomorú volt Irén néni hozzáállása miatt. Szerette volna, ha őszintén örül nekik, nem pedig követelik a jogot a munkájukra.
Ugyanakkor büszke volt is – az otthonukra, a férjére, magára –, mert nem hagyta, hogy illetéktelenek devalválják a hatéves áldozatokat. Néha egy munkát megvédeni azt is jelenti, hogy megvédi az ember önbecsülését.
Júlia felé fordult Antal, aki már elaludt majdnem.
– Tudod, szeretném, ha anyádnak is lenne megfelelő lakása – súgta halkan. – Talán segíthetnénk neki eladni a garzonját, és venni valami kényelmesebbet. Csak nem itt, – tette hozzá gyorsan, megelőzve férje ötletét. – Mindkettőnek saját kell legyen.
Antal álmosan mosolygott, és magához szorította feleségét.
– Pont ezért szeretlek. Tudsz védekezni, de nem gyűlölködsz.
Kint a fák levelei halkan susogtak. A ház, az ő saját otthonuk, biztonságosan védte a fiatal párt minden nehézségtől. Egy olyan otthon, amelyet tégla tégla után saját kezűleg építettek, szeretettel és jövőbe vetett reménnyel. Bár nem mindenki tud örülni mások boldogságának, Júlia eldöntötte: senkinek sem engedi meg, hogy elvegye vagy leértékelje azt, amit olyan keményen megteremtettek.