A kristálytiszta reggel csendjét nem a madarak csicsergése törte meg, hanem egy feszültséggel teli férfi hangja, ami a zárt ajtón keresztül hallatszott. Liliana nem ébredt fel, hanem felbukkant az álom mélyéből, mint akit megfojtanak, és levegőt vett, tele idegen dühvel. Mozdulatlanul feküdt, hallgatva, ahogy a férje, Artur, telefonon beszél valakivel. A szavak még ködösek voltak, de a hangnem — az aggodalom éles, szúrós kései — bántotta őt, még a hálószoba falain keresztül is.
— Anya, mondtam, hogy veszek neked valamit! — a hangja elfojtott volt, mintha a torkát szorította volna. — Csak most nem jön össze… Nem, nem felejtettem el! Persze, emlékszem a méretedre! Hogy is felejthetném el?
Liliana lassan kifújta a levegőt, ez a sóhaj nehéz, fájdalmas nyögéssé vált. Felkapta a takarót, és a nedves, hűvös levegő megérintette a bőrét. Kint az októberi eső táncolt, elmosva a világot szürke színek akvarellbe. Az alacsony, ólomszürke égbolt mintha a házak tetejére nehezedett volna, felesleges, tompa szomorúságot öntve a légkörbe. A karórájára pillantva egy fanyar grimaszt vágott — fél kilenc. Szabadnap, de úgy érezte, hogy lemaradt valami fontosról, elmulasztotta az utolsó vonatot.
Magára öltött egy puha, bimbódzó rózsaszín fürdőköpenyt, és átlépett a folyosóra, mintha egy láthatatlan küszöböt lépne át a relatív nyugalomból a feszültség várakozási zónájába. Artur háttal állt neki, az ablaknál, ujjaival kapaszkodott az ablakpárkányba. Amikor meglátta az ő tükörképét az üvegben, hirtelen, szinte katonásan elköszönt, majd elrakta a telefont a zsebébe.
— Jó reggelt — mondta Liliana csendesen, de határozottan, mint egy kis kalapács ütése az ideges reggeli szimfóniában.
— Helló — mormolta Artur, lehuppanva egy székre. A testtartása, amely görnyedt és levert volt, hangosabb volt bármelyik szónál.
Silencio kérte, ahogy Liliana odament a kávéfőzőhöz. A kávéfőzés szertartása — a babok zörrenése, a gőz sistergése, az intenzív illat — mindig megnyugtatta. De ma még ez az illat is keserűnek tűnt. Szemben ült, kezeivel ölelve a meleg bögrét, mintha abban kereste volna az erő forrását.
Feszítő költségek és emlékek a múltról
— Mi történt? — kérdezte, már a válasz felét sejtve.
— Ja, az anyám hívott — mondta, anélkül, hogy felnézett volna, a konyhaasztal mintázatán merevedve. — Emlékeztetett az ígéretre. Az örök emlékeztetők.
Liliana csak bólintott. Anyós, Eleonóra P., a régi ígéretek emlékeztetőit az előkelő művészet szintjére emelte. Néha új bundát kért, mint a szomszéd Nína, néha a legújabb hűtőt, hogy ne kelljen szégyenkeznie az emberek előtt, néha pedig nyaralást a tengerre, míg még megengedi az egészsége.
Artur minden alkalommal, mintha meg volt hipnotizálva, esküvői ígéreteket tett. Négy éve tartott a házasságuk. Egy tágas három szobás lakás a csendes lakónegyedben — egy nyugodt menedék, amely Liliana örökségként kapott a szüleitől, akik vidékre költöztek.
Amikor összeházasodtak, Artur kétség nélkül költözött az feleséghez, ami logikusnak, helyes döntésnek tűnt. Az első két év tele volt napfénynel. Artur, aki akkoriban még ígéretes menedzser volt egy építőcégnél, jól keresett. Liliana, egy kis, de stabil cégnél dolgozó jogász, szintén hozzájárult a közös életükhöz. Megengedhették maguknak az utazásokat, új bútorokat, a szüleik megsegítését. A jövő fényesnek és felhőtlennek tűnt.
De hat hónappal ezelőtt Artur cége összeomlott, mint egy kártyavár. Nemcsak hogy munkáját, hanem a talajt is elvesztette a lába alól. Kezdetben lelkes volt és tele reménnyel: önéletrajzokat küldött, interjúkra járt. De a hetek hónapokká alakultak, az önbizalom elszállt, és az ajánlatok nem érkeztek.
Liliana nem vádolta őt. Látta, hogyan zsugorodik össze a kétségbeesés gombócává, és próbált támasza lenni, finoman mondva, hogy minden rendben lesz, a lényeg, hogy együtt tartsák a frontot. Amíg ő keres, minden pénzügyi teher az ő törékeny vállaira nehezedett. A közüzemi díjak, az élelmiszerek, a benzin és a férjének szükséges apróságok — mindent ő fizetett, anélkül, hogy felesleges kérdéseket tett volna fel. Hiszen család. A családban nemcsak az örömöket, hanem a terheket is megosztják.
Eleonóra P. ezt az ideális pillanatnak tartotta, hogy felerősítse az „emlékeztetőket”. Néha gyógyszereket, néha drága ételeket, néha új kávédarálót kért. Artur elmondta a kéréseket, Liliana pedig, összeszorított fogakkal, teljesítette őket. Az anyós egyedül élt egy skrommabb nyugdíjból, és a gondolat, hogy „segíteni kell”, elnyomta a racionális gondolkodás halk hangját.
A fordulópont észrevétlenül következett be. Egy nap Artur a zsebébe akarta dugni a bankkártyáját, hogy megtöltse az autót. Liliana, habozás nélkül, átadta. A kártya ott maradt nála, bekerült a pénztárcájába. Kellemetlen volt minden alkalommal kérnie, ráadásul a bizalom… A bizalom volt a kapcsolatuk alapja.
Ezzel megszületett az új, szürke norma. Artur vette a kártyát, felvette a pénzt, és visszatette a fiókba. Liliana csendben tűrte. De fokozatosan az összegek nőttek, a számlán lévő egyenleg pedig ijesztő tempóban csökkent. Eleinte mindent az inflációnak tulajdonított, majd a saját feledékenységének. Amíg egy nap, amikor a mobilalkalmazást megnyitotta, meg nem látta a végzetes üzenetet: 85 000 rubel levonása. Elektronikai bolt.
Jéghideg hullám futott végig a testén. Nyolcvanöt ezer. Ő semmit nem vásárolt. Tehát, ő. De miért? És miért hallgat?
Amikor este hazaért, próbálva, hogy a hangja ne remegjen, megkérdezte:
— Artur, láttam a levonást. Nagyon nagy volt. Vásároltál valamit?
Megdermedt az ajtóban, majd bólintott, elkerülve a tekintetét.
— Igen, egy telefont.
— Telefont? — Szemei felhúzódtak. — De neked már van új telefonod.
— Nem nekem. Anyámnak. Mert az övé tönkrement. Ígértem neki.
Nyolcvanöt ezer. Egy telefon. Az ő anyjának. Egyetlen szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. Egyszerűen csak megvette.
— Artur, ez… nagyon drága — mondta óvatosan, érezve, ahogy a mellkasában valami hideg és nehéz felébred. — Talán érdemes lett volna valami olcsóbbat választani?
— Az anyám megérdemli a jó dolgokat! — vágta rá, és a hangjában először hallatszott a keménység. — Egyedül nevelt fel. Hálát akarok neki adni.
— Értem, de nyolcvanöt ezer… Ez a keresetem fele.
— Lil, elég! — meggrimaszolt, mintha fogfájása lenne. — A pénz közös, nem? Vagy valamit összekeverek?
Olyan keményen harapta az ajkát, hogy az fájni kezdett. Formálisan igaza volt. De valahol a lelkében megrepedt a vékony fonal, ami összekötötte őket.
Másnap, amikor Artur elment egy újabb eredménytelen interjúra, Liliana megtette az első csendes lázadását. Elment a bankba és új kártyát igényelt. A régi blokkolva lett. Az új, élénk korall színű, a táskája aljára került, és azóta nem engedte el.
Két hét csendes némaság állt be. Artur semmit sem vett észre. Aztán amikor boldogan hazajött, bejelentette:
— Lil, anyámnak három hét múlva van a születésnapja. Hatvan éves. Szeretnék venni neki egy bundát. Mindig is arról álmodott.
— Bundát? — Liliana érezte, ahogy a padló eltűnik a lába alól.
— Igen, minőségi, nerc. Megérdemli. Már kinéztem, akciós, körülbelül százhúszba kerül.
Százhúsz ezer. Szinte az összes fizetése. Megint — csendben. Mint egy ítélet.
— Artur, gondoljuk át — hangja megremegett. — Ez nekünk súlyos pénz.
— Miféle „nekünk”? — elhárította. — Neked jó fizetésed van, lakásod van. Megengedhetjük.
— De már fél éve nem dolgozol! Minden költség rajtam van. Talán előbb nézz valamit, aztán…
Féloldalasan nézett rá, a pillantása sötét lett.
— Akkor azt mondod, hogy a te szüleidre van pénz, de az én anyámra meg nincs? — jött a hideg suttogás.
Abban az éjszakában háttal feküdtek egymásnak, közöttük pedig egy átláthatatlan szakadék húzódott.
Hét nap múlva bejelentette, hogy vásárolni fogja a bundát. Másnap.
— Megbeszéltük — kezdett Liliana, de Artur hirtelen közbevágott:
— Semmit nem beszéltünk meg. Egyszerűen nem akarod látni, hogy anya boldog legyen. A kártya a fiókban van, holnap elmegyek, és mindent elintézek. A téma le van zárva.
Reggel elment, és búcsúzóul csak annyit mondott: „Visszajövök egy ajándékkal”. Liliana várni maradt. Egy óra. Kettő. Aztán az ajtó olyan erővel csapódott a falhoz, hogy az edények megremegtek a szekrényekben. Az ajtóban Artur állt. Az arca vörös volt, a szemei kiugrottak a helyükről, és a torkából hörgő, állati hangok törtek fel.
— MIT CSINÁLTÁL?! — a kiáltását fizikailag fájdalmas volt hallani.
Liliana, akinek a szíve a torokban dobogott, lépett egyet előre.
— Miről beszélsz?
— A KÁRTYA! — integetett a műanyag előttük. — Nem működik! Mindenki előtt megaláztak! Kiválasztottam a bundát, odamentem a pénztárhoz, és megtagadták tőlem! Képzeled?! Megtagadták! Mint a legutolsó szegényt!
— Artur, nyugodj meg.
— NYUGODJAK MEG?! — földhöz vágta a kártyát. — Az egész reggeled tönkretetted nekem! Mi van a kártyával?!
Felnőtt nőként felállt. Bent minden megfagyott és gyémántkeménnyé vált.
— Én visszaigényeltem.
Megdermedt, mintha nem akarta volna elhinni a fülét.
— Mi?
— Visszaigényeltem. Mert a pénzemet a beleegyezésem nélkül költöd el. Nyolcvanezret költöttél el egy telefonra. Százhúszat a bundára. Ez az én pénzem, Artur. Én döntöm el, hogyan költöm el.
Beállt a csend, sűrű és csengő. Artur elsápadt.
— Te… te lezártad a hozzáférésemet?
— Igen. Pontosan.
Megfordult és kiszaladt a lakásból, s úgy csapta be az ajtót, hogy a porcelán szobor a polcról a fapadlóra esett, ezer kis darabra törve. Liliana vigyázott az apró töredékekre, mintha saját korábbi életét látná benne.
Fél óra múlva Artur dühösen tért vissza, még jobban feldúltan.
— A kártya nem működik! — kiáltotta megint, mintha ez újdonság lenne. — Ezt szándékosan tettered, hogy megalázz!
És ekkor Liliana lelkében valami véglegesen megszakadt. Nem csak dühös férjet látott, hanem egy embert, aki a közönségét abszolút mértékben megalázta. Aki a pénztárcáját a törvényes jogának tartotta.
— Igen — felelte hűvös nyugalommal. — Szándékosan.
— HOGY TEHETTED?! Család vagyunk! Minden közös!
— Nem — a hangja halkan vágta át a levegőt, mint egy kés. — Csak a pénzem néha ér minket közöseként. Te fél éve nem dolgozol. Én mindent kifizetek. Te pedig úgy rendelkezel a pénzemmel, mintha a tiéd lenne.
— Ez az anyámért van! Egyedül ő van!
— A segítség egy élelmiszer boltban vagy gyógyszertárban vásárolni. Nem pedig telefonokat adni nyolcvanezerért és bundákat százhúszért! Te úgy tekinted az összes centemet sajátodnak, de az otthonhoz egy fillért sem hoztál!
Elment mellette, belépett a hálószobába, és kivett egy kék kartonmappát. Az asztalra tette, csendes, de súlyos puffanással.
— Mi ez? — suttogta Artur.
— A lakás iratai. Az ajándék a szüleimtől. Frissítsd fel a memóriádat.
Gyűlölettel nézte a mappát.
— Ezzel most még megemlékezel rólam?
— Nem. Csak emlékeztetem a tényekre. A lakás az enyém. A pénz az enyém. És mától fogva saját költséged legyen. Ha találsz munkát, a te fizetésedből költesz. De nem az én pénzemből.
Az arca eltorzult, olyan dührohamot kapott, hogy majdnem idegennek tűnt.
— Azt akarod, hogy nyomorogjak?!
— Azt akarom, hogy ne érezd magad jogosnak, hogy mások pénzén élj és rendelkezz a dolgunkkal.
— Ez árulás! — kiáltotta, a hangjában a fájdalom érezhető volt. — Te elárulod a családunkat!
— Nem, Artur. Én védem a határaimat. Amiket régóta és következmények nélkül átléptél.
Minden részletben vándorolt a szobában, mint egy megsebesült vad. Aztán megállt előtte, és a hangja parancsolóvá vált.
— Add vissza a kártyát. Azonnal.
— Nem.
— ADD VISSZA!
Liliana csendben visszament a hálószobába. A szíve a templomban dobogott, de a kezei meglepően nyugodtak maradtak. Elővett egy nagy utazótáskát a padlásról, kinyitotta az ágyon, és módszeresen, kapkodás nélkül kezdett belepakolni a ruhákat. Ing, nadrág, pulóverek, zoknik.
— Mit csinálsz? — kérdezte, a hangján érződött az első nyomás a félelem.
— Özött a dolgaidat — válaszolta, nem nézve rá.
— HOVÁ?!
— El kell menned. Itt többé nem maradhatsz.
Megfagyott.
— Te… ki akarsz tenni?
— Igen. — Szőke pólók feltöltöttek a táskába. — Ki akarok tenni.
— Nem teheted! Én a férjed vagyok!
— Anyádnál maradhatsz. Vagy bérelhetsz egy szobát. De itt soha többé nem maradhatsz.
Megállt és nézte, ahogy az élete, szépen összecsomagolva egy négyzetes táskában, a múltjává válik. Amikor zárta a táskát és a bejárati ajtóhoz állította, a szemeiben félelem villant meg.
— Lília, gondold át! Beszéljünk!
— Nem. Menj.
— De hova megyek?! — a hangján gyermeki zűrzavar hallatszott.
— Ezek a te problémáid, nem az én problémáim.
Állt még egy pillanatig, majd erőteljesen kirántotta a táskát a kezéből, megrántotta az ajtót, és eltűnt a lépcsőház sötétségében. Az ajtó úgy csapódott be, hogy minden csattanás ezzel a végső, megbocsáthatatlan negyedéggel záródott.
A csend, ami utána érkezett, döbbenetes volt. Ölelte és behatolt minden sejtébe, és kitöltötte az összes teret. Liliana leült a folyosóra, és a hátát a falhoz támasztotta, és megengedte ennek a csendnek, hogy elnyelje őt. Se könnyek, se hisztéria. Csak a jeges, megérdemelt nyugalom. Megtette.
Két óra múlva csörgött a telefon. „Eleonóra P.” Liliana nézte a villogó képernyőt, mintha a múlt összes sérelmét látta volna benne. A füléhez emelte a kagylót.
— Liliana! — a sóhaj, ami a felesleges feszültség miatt többet volt, mint kár. — Mit csináltál?! Artur sírba esett! Mint egy kutyát dobtál ki!
— Igen, kidobtam — Liliana hangja egyenletes volt, élettelen.
— Hogyan merted?! Ő a törvényes férjed!
— Eleonóra P., a fia fél éve nem dolgozik, az én pénzemből drága ajándékokat vásárol neked, és amikor megpróbálom megállítani ezt az őrületet, rám üvölt, és követeli a folytatást. Nem ilyen férj kell nekem.
— Hát, ő a te fájban izmosodott! Munkát keres! Te kidobtad az utcára!
— Ő „izmosodott” az én nyolcvanezer rubeles telefonjával, és aztán a százhúszezret a bundádért. Az én pénzem, amit én kerestem.
— Én az anyja vagyok! Ő köteles eltartani!
— Az én terhemön? Nem. Soha többé.
— Te családromboló! — üvöltötte az anyós. — Te őt ellenem hangoltad! Vajon így járnak el a normális feleségek?!
— Eleonóra P., minden jót kívánok — mondta Liliana, és letette a telefont.
Ismét csöngött a telefon. Igen, megint. Liliana felvette a készüléket, és egy mozdulattal blokkolta az anyós számát. Aztán Artur számát is. A csend visszatért, ezúttal örökre.
Eltelt egy hét. Egy hónap. Liliana új ritmusban élt. Munka, otthon, könyvek, sorozatok. A lakásban uralkodó csend már nem üresség volt. Ez már teljességgel, gyógyítón, a szabadság zörejével és az önbecsülés hangjával teli csend lett.
Egy nap egy ismerős értesítette, hogy Artur munkát talált. Egy kisebbet, de munkát. Szobát bérel. Eleonóra P. mindenki előtt hangoztatta, hogy milyen hálátlan menyét, aki sosem vett neki nercbundát.
Liliana elolvasta az üzenetet, és letette a telefont. Az ablakhoz ment. Kint az őszi eső újra csepereg, de most nem a szomorúság szimbóluma, hanem a megújulás zenéje, lemosva a múltat.
Homlokát hozzátapasztotta a hideg üveghez, és mosolyogva nézett. A csend, ami körülvette, volt a legdrágább, amit most birtokolt. Tudta, hogy védelmét nagy robbanással őrizte, de ez megérte. Néha, hogy megőrizzük magunkat, nem csak annyira kell zárni a hozzáférést a számlán, hanem végleg le kell csukni az ajtót az előtt, aki a birtokaiként tekint a mi életünkre.