Az álom, hogy tengerparti házunk legyen, már évek óta foglalkoztatta a családot. Inna emlékezett, hogy gyerekkorában, a panelház kicsi konyhájában ülve, szüleivel nézegették a tengerparti házak fényképeit, és arról álmodoztak, hogy egyszer majd saját otthonukban fognak élni, hallgatva a tenger morajlását.
— Amikor nyugdíjba megyek, lányom — mondta Inna apja, Szergej Ivanovics, simogatva a tengerparti házak hirdetéseit, — akkor mi élni fogunk, mint a királyok. Reggel kávét iszunk a teraszon, aztán rögtön a tenger felé indulunk.
Az évek teltek, Inna felnőtt, iskolát végzett, és férjhez ment Viktorhoz. Az álom úgy tűnt, háttérbe szorult a napi gondok között. Mégis, minden hétvégén, amikor szüleihez látogatott, észrevette, hogy édesanyja, Szvetlana Petrovna, gondosan őrizgeti azokat a régi hirdetéseket, időről időre újakat is hozzáadva.
Az otthon vásárlása
A döntés, hogy házat vásárol, akkor született meg, amikor az apja egészségi állapota romlani kezdett. Az orvosok sürgették a klímaváltást – a moszkvai tél túl megterhelő volt a gyenge szívű Szergej Ivanovics számára.
Inna pénzügyi tanácsadóként dolgozott a bankban, folyamatosan spórolt, a szülők is hozzájárultak – eladták a régi hétvégi házukat, amit már régóta nem használtak. Még a megtakarítások összegyűjtése után sem volt elegendő pénz egy igazán megfelelő lakásra. De a szerencse segített – egy prémium a sikeres projektért és egy kis örökség Szvetlana Petrovna távoli nagynénitől. Végül a szükséges összeg a rendelkezésre állt.
Minden tavasz
A keresés idén tavasszal kezdődött. Inna számtalan hirdetést átnézett, telefonon beszélt az ügynökökkel, és kinézte a megfelelő időpontokban a házakat. Viktor nem nagyon mutatott érdeklődést.
— Vik, esetleg eljönnél velem Gelendzhikba a hétvégén? Ott van egy érdekes lehetőség – javasolta Inna egy napon.
— Mire? — Viktor nem is nézett fel a telefonjából. — Te remekül meg tudod ezt csinálni. Ezek a te szüleid, te tudod, mi fog tetszeni nekik.
Néha Inna sértve érezte magát az apátlan közömbösség miatt, de gyorsan túltette magát rajta. Végül is, megállapodtak Viktorral a házasságuk előtt, hogy mindkét fél a saját szüleit támogatja. A férj rendszeresen segített az anyjának, Valentina Sergeevnának – élelmiszert hozott, kifizette a közüzemi díjakat, gyógyszereket vásárolt. Inna pedig a saját szüleiért volt felelős.
Az álom valóra válik
Júniusban Inna megtalálta a tökéletes lehetőséget – egy kis egyemeletes házat, mindössze tizenöt percre a tengertől. Két hálószoba, konyha, fürdőszoba és a legfontosabb – tágas terasz a hegyekre nézve. Inna azonnal érezte, hogy ez az, amire szükség van. A telek kicsi, de szépen karbantartott volt, gyümölcsfákkal és rózsabokrokkal – az anyja örülni fog, mert szerette a virágokkal való foglalkozást.
A papírmunkát gyorsan elintézték. Kölcsönös döntés alapján a házat a szülők nevére írták – Szergej Ivanovicsra és Szvetlana Petrovnára. Inna ezt helyesnek tartotta: a házat az ő szüleiknek vásárolták, a pénz egy része az ő megtakarításukból származott, és így nem lett volna jogi bonyodalom, ha valami történik.
A váratlan fordulat
Amikor visszatért az utolsó utazásából, ahol a papírok elintézése zárult, Inna szó szerint ragyogott a boldogságtól. Végre a sok éven át dédelgetett álma valóra vált! A szülei már elkezdték csomagolni a dolgaikat, készülve az egy hónapon belüli költözésre.
— Vik, képzeld el, minden sikerült! — mondta Inna, letéve az ügyvéd által készített mappát az asztalra. — Nézd, milyen csodás!
Megnyitotta a telefonján a galériát a fényképekkel és kezdte mutatni:
— Itt a terasz, a kilátás egyszerűen csodálatos. Ez itt a szülők hálószobája. Ez pedig a konyha – kicsi, de funkcionális. Apa már tervezgeti, hogyan fog grillezni a hátsó udvaron.
Viktor letette a telefonját, tekintete érdektelen maradt, és csak bólintott. Semmiféle öröm, semmiféle „Remek, drágám, örülök neked és a szüleidnek.” Csak egy közömbös pillantás és egy könnyű fejbólintás.
Inna tovább mesélt, észre nem véve férje furcsa viselkedését:
— A költözést július közepére terveztük. Apa már lebeszélte a rakodókat, kérte a teherautót. Képzeld el, milyen nagyszerű lesz télen náluk lenni, amikor itt hó és hideg van, ott pedig még meleg…
Viktor megzavarta a monológját:
— Az apádnak kellett volna a déli ház? Remek! Csak az én anyámnak kell ott élnie — neki van szüksége a jó egészséghez.
Inna megdermedt a telefonjával a kezében, a képernyőn a ház képe volt – az ő győzelme, az ő boldogsága, az ő ajándéka a szüleinek. Először azt hitte, Viktor viccel, de az arckifejezése teljesen komoly volt.
— Mit jelent, hogy a te anyád? — Inna zavarodottan pislogott néhányszor. — A házat a szüleimnek vettük. Ezt már százszor megbeszéltük.
— És mi van? — Viktor vállat vont. — Anyámnak hipertóniás problémái vannak, az orvosok már régen ajánlották neki a déli klímát. Hatvannyolc éves, ő idősebb a szüleidnél. Logikus, hogy neki van rá szüksége először.
— Logikus? — Inna érezte, hogy minden lehűl benne. — Viktor, évek óta beszélünk erről. Tudtad, hogy a ház a szüleimnek lett megvásárolva. Az anyád egyszer sem említette, hogy szeretne a délnyugatra költözni.
A véget nem érő viták
— Mert tudta, hogy nincs rá lehetőségünk — válaszolt Viktor szárazon. — Most viszont van.
— A ház a szüleim nevén van — Inna kezdett lassabban beszélni, mintha egy gyereknek mondaná az egyértelmű dolgokat. — Ők is hozzájárultak. Ez az ő tulajdonuk.
— A család családban van — Viktor elhúzta a száját. — Te nem lennél ellene a segítségedet nyújtani anyámnak? Miben különböznek a te szüleid az én anyámtól?
Inna úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Hogyan magyarázza el valakinek, hogy nem lehet csak úgy átköltöztetni valakit az ő tulajdonába? Hogyan értesse meg, hogy ez nem egy tejcsomag a hűtőből, hanem egy ház, amelyet meghatározott embereknek vásároltak?
— Viktor, nem teheted meg, hogy egyszerűen a anyádat a szüleim házába telepíted. Ez… ez egy abszurdum.
— Semmi abszurdum nincs benne — a férj felállt és indult az ajtó felé. — Gondolj erre. Az én anyám egyedülálló, idős asszony, a te szüleidnek van egymásra. Ez egyszerűen igazságos.
Inna egész éjjel nem aludt. A plafonra bámulva azon gondolkodott, mi történt azzal az emberrel, akivel összeházasodott. Viktor egyenletesen lélegzett mellette, mintha semmi különös nem történt volna, mintha egyetlen mondattal teljesen megsemmisítette volna az évek során tervezett álmait.
Reggel Inna egy telefonbeszélgetés hangjára ébredt. Viktor az ablaknál állt, és valakivel beszélt.
— Igen, anyu, a ház csodálatos, tetszeni fog neked. Igen, közel van a tenger… Nem, ne aggódj, minden rendben lesz. Már érdeklődöm a dolgaid szállításáról.
Inna ült az ágyban, nem hitt a fülének. Viktor még csak azt sem tartotta szükségesnek, hogy folytassa a tegnapi beszélgetést. Csak cselekedett, mintha a döntése már megszületett volna.
— Viktor — szólt Inna a férjéhez. — Mit csinálsz?
— Beszélek anyámmal — takarta el a mikrofont a kezével. — Anyu, visszahívom.
Miután letette a telefont, Viktor Innához fordult:
— Van valami probléma?
— Minden probléma — Inna felkelt az ágyból. — Te telefonálsz az anyádnak és megbeszélitek, hogy költözik az én szüleim házába. Az én beleegyezésem nélkül. Az ő beleegyezésük nélkül. Mintha jogod lenne ehhez.
— Miért ne lenne? — Viktor ráncolta a homlokát. — Tényleg a te önző vágyad fontosabb, mint az anyám egészsége?
— Önző? — Inna fuldoklott a felháborodástól. — Viktor, ez a ház a szüleimé! Ők a tulajdonosok! Ők hozzájárultak a pénzhez! Hogy te ezt hogyan képzeled?
— Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen? — válaszolta Viktor.
Inna megragadta a telefont, és a keze remegett. Hívnia kellett a szüleit, értesítenie kellett őket. Valamit tennie kellett!
— Mama, otthon vagytok? — Inna hangja remegett az izgalomtól.
— Kicsim, mi történt? — Szvetlana Petrovna azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
— Mama, jönnöm kell, beszélni akarok veletek. Ez a házról szól.
— Valami nincs rendben a papírokkal? — aggasztotta Szvetlana Petrovna.
— Nem, a papírok rendben vannak. Csak… csak eljövök, és elmondom.
Viktor kőarcú arccal figyelte a beszélgetést, és amikor Inna végzett, csak annyit mondott:
— Ne bonyolítsd. Jobb lenne, ha az anyám oda költözne. Egészségügyi problémái vannak.
Inna hosszan nézett a férjére. Öt év házasság után soha nem látta őt ennyire… idegennek. Mintha az álarc lehullt volna, és egy teljesen ismeretlen ember állt volna előtte.
És egy órával később Inna már a szüleinél ült a konyhában. Szergej Ivanovics sötét szemöldökeit ráncolta, míg Szvetlana Petrovna idegesen játszott a költözéshez szánt konyharuhákkal.
— Ne haragudjatok, hogy így alakult — Inna a kezére nézett, simítva a nem létező gyűrődéseket a farmertjén. — Nem gondoltam, hogy Viktor így fog viselkedni.
— Kicsim, miért is hoznád magadra a felelősséget? — Szvetlana Petrovna leült Inna mellé. — Ne kérj tőle bocsánatot.
— De hiszen megkérdőjelezzük a boldogságunkat. Most a költözés boldogsága helyett — ez… helyzet.
Szergej Ivanovics, aki eddig hallgatott, az asztalra csapott:
— Inna, ne mondj butaságokat. A ház a miénk. Mi döntjük el, ki él ott.
— De Viktor azt gondolja…
— Engem nem érdekel, mit gondol — Szergej Ivanovics ritkán emelte fel a hangját, és mostani nyugodt határozottsága jobban hatott, mint bármilyen kiabálás. — A papírok rajtunk és anyán. A mi pénzünket fektettük bele. És költözni fogunk, ahogy terveztük.
— Viktor problémákat okozhat — emlékezett Inna, milyen határozott volt a férje, amikor beszélt az anyjával telefonon.
— Milyen problémák? — vonta meg a vállát Szergej Ivanovics. — Hadd próbálkozzon.
A következő napon Szvetlana Petrovna és Szergej Ivanovics elmentek a helyi hivatalba, és benyújtották a kérvényt a házban való állandó lakóhely bejegyzésére. Most már formálisan is a ház lett a hivatalos lakóhelyük.
Inna nem mondta Viktornak a jogi lépésekről, amelyeket a szülei tettek. A feszültség a lakásban már érezhető volt. A házaspár alig beszélt egymással, csak a mindennapi ügyekről váltottak néhány szót.
Három nappal később Viktor váratlanul megváltoztatta a hangját. Miután hazaért a munkából, bort hozott és vacsorát készített — először régóta.
— Inna, beszélni akartam — kezdte Viktor, miközben a boros poharakat töltögette. — Talán túl hevesen reagáltunk a helyzetre.
— Mi? — Inna felvonta a szemöldökét.
— Rendben, én — javította Viktor. — Figyelj, nem történtek nagy dolgok. Azt gondolom, kompromisszumot találhatunk.
— Milyet? — Inna még csak nem is nyúlt a pohárhoz.
— Az anyám legalább nyáron élhetne abban a házban — javasolta Viktor békülékeny tónusban. — Három hónapig egy évben. Minden összeegyeztethető.
Inna lassan megrázta a fejét:
— Nem, Viktor. Ez nem működhet.
— Miért? — a férj hangjában ismét kemény tűnt. — Nem akarsz beszélni?
— Én nem akarok arról beszélni, amit te már eldöntöttél helyettem — Inna nyugodtan beszélt, megdöbbenve saját nyugalmán. — Te nem kérdeztél. Te döntöttél engem helyettem. Az én szüleim helyett. És ezt úgy tetted, mintha jogod lenne hozzá. De neked nincs.
— Te egyszerűen önző vagy — Viktor eltolta a tányérját. — Hideg és érzéketlen. Nem gondoltam, hogy ilyen vagy.
— Azt meg nem gondoltam, hogy képes vagy elvenni másét, és ezt normálisnak tartani — válaszolt Inna.
— Csak megadhattad volna — Viktor karjait széttárva. — Ez csak egy ház.
Inna a férjére nézett, mintha hirtelen egy idegen nyelven beszélne:
— De én nem vagyok pusztán a feleséged. Én egy ember vagyok, akinek vannak határai. És nem hagyom, hogy ezeket átlépjék.
Ez után a beszélgetés után a lakásban nyomasztó csend uralkodott. Viktor mutatványosan a munkaszobába költözött, amit irodának használtak. Egy nap, két, három — a férj morcos és ideges volt, de még csak szót sem kívánt kérni. Sőt, Inna szemében elítélés és zavar volt, mintha valóban ő lenne a hibás a helyzet miatt.
A negyedik napon Inna összepakolta a bőröndjét. Viktor figyelte a pakolást, a ajtónyílásnak támaszkodva:
— Elmentél? — a hang kifejezetten közömbösen csengett.
— A szüleimhez megyek segíteni a költözésnél — Inna a ruháit egyenletes halmokká gyűjtötte — El kell rendeznünk a házat, bútorokat kell vásárolni.
— És mikor térsz vissza?
Inna egy pillanatra megdermedt. Jó kérdés. Akarta-e valaha visszatérni?
— Nem tudom — mondta őszintén. — Még nem döntöttem.
Két hét a tengerparti házban úgy eltelt, mintha csak egy pillanat lett volna. Inna segített a szüleinek berendezkedni, vásároltak együtt élelmiszert, közösen nézegették a függönyöket az ablakokhoz és az edényeket a konyhába. Minden este a teraszon ültek, teáztak és nézték a naplementét. Senki sem követelt tőle többet, mint amit adni tudott. Senki sem manipulált, nem vádolt meg, és nem próbálták, hogy bűntudatot érezzen.
Hazautazás előtt Szvetlana Petrovna megölelte a lányát:
— Inokám, hát tudod, hogy mindig visszatérhetsz ide? Ez most nemcsak a mi házunk, hanem a tiéd is.
— Köszönöm, mama — Inna szorosan megölelt anyját. — Tudom.
Amikor visszatért a moszkvai lakásba, úgy érezte, mintha vendég lenne. Viktor gyanakodva fogadta, mintha várná a botrányt vagy a vádakat. De Inna nem akarta sem botrándozni, sem vádaskodni. Csak hozott magával egy kicsi tengeri nyugalmat ebbe a házba.
— Hogy van a családod? — Viktor próbált barátságos lenni, de a hangjában ott bujkált a feszültség.
— Remekül — Inna mosolygott. — Nagyon tetszik nekik a ház.
— Örülök nekik — válaszolta Viktor szárazon.
Este a konyhában ültek, mindenki a saját dolgával foglalkozott. Inna hirtelen azon kapta magát, hogy mikor vált Viktor ennyire idegenné? Vagy mindig is ilyen volt, csak eddig nem vette észre? Valaha úgy tűnt, hogy a lakás falai megvédik őket a közös térben, a szeretetükben. Most már a falak a börtön kinézetét öltötték, ahol két ember egy cellában él.
— Vik — hívta Inna halkan. — Beszélni szeretnék.
— Miről? — Viktor felnézett a telefonjából.
— Rólunk. Arról, ami történt. Te még csak bocsánatot sem kértél.
— Miért? — Viktor őszinte meglepettséggel felelte. — Hogy segíteni akartam az anyámnak?
Inna a férjére nézett, és rájött, hogy az előtte ülő ember nem tartja magát hibásnak. Nem lát semmi rosszat a tetteiben. És soha nem fogja látni.
— Tudod — Inna meglepő nyugalommal mondta —, úgy gondolom, hogy el kell válnunk.
— A ház miatt? — Viktor homlokát ráncolta. — Komolyan?
— Nem a ház miatt — Inna megrázta a fejét. — Hanem amiatt, ahogyan bemutattad, ki is vagy valójában. És nem akarok együtt élni egy olyan emberrel, aki úgy tekint rám, mint egy erőforrásra. Mint egy kiegészítésre a terveihez.
Viktor akart valamit mondani, de Inna felemelte a kezét:
— Nem szükséges. Én nem árultam el a családunkat. Csak megtagadtam, hogy néma kiegészítő legyek mások döntéseihez. És ez nem tárgyalás tárgy.
Amikor nyáron a moszkvai hőség és a városi szmog szorosan elnépesedett, Inna szabadságot vett ki, és két hétre elutazott a tengerhez. A szüleihez, akik örömmel fogadták őt a ház ajtajában öleléssel és hálás pillantással. És esténként, miközben a teraszon ült, a sötétedő égboltra nézve, Inna elgondolkodott azon, hogy néha valamit elveszíteni kellett, hogy megtaláljuk az igazi értékeket – a saját magunk iránti tiszteletet.