Egy forró, zsúfolt prágai busz dübörgött előre a délutáni csúcsban. A levegő fülledt volt, az ablakok bepárásodtak az összezárt testek hőjétől. Az idős asszony, sötét kendővel a fején, szúrós tekintettel meredt a vele szemben ülő fiúra. A fiú fehér trikót viselt, a karját titokzatos tetoválások borították, mintha régi, eltemetett történetek üzenetei rajzolódtak volna bőrére. Az asszony ajka megremegett, és halkan mormogott valamit, mintha gonoszt űzne el.
A fiú azonban nem hallott semmit. Hatalmas fejhallgató borította a fülét, tekintete az ablakon túl hömpölygő várost követte. Lábával ütemet vert, fejét ritmikusan mozgatta: elmerült a zenében, mintha másik dimenzióban lebegne.
Az asszony egyre jobban feszülten figyelte. Végül nem bírta tovább.
— „Jaj, hova jutott a mai fiatalság!” — tört ki belőle, hangja reszelős és vádló volt. — „Így összefirkálni saját testet, ezekkel az ördögi jelekkel! Ez már a vég!”
A környező utasok mocorogtak, de senki sem szólt. A fiú lassan kihúzta a fejhallgatót egyik füléből, és hideg udvariassággal kérdezte:
— „Asszonyom, megbántottam én önt valamivel?”
A válasz pengeélesen hasított:
— „Megbántottál? Te! Ilyen testtel a pokolba kerülsz, fiam! Az ördög jeleit viseled! Isten is elfordul tőled!”
A fiú szeme összeszűkült, de hangja nyugodt maradt.
— „Nem ártottam önnek. Ez az én testem. A döntés az enyém.”
Az asszony arcán a harag fellángolt.
— „Szégyen! Az ilyenek miatt veszik el a világ! Anyád sírva fakadna, ha látna! Egy tisztességes feleség soha nem lesz abból, aki démonokat rajzol magára!” — mondta, miközben remegve keresztet vetett. — „Száradjon le a kezed, ha mégegyszer tűt engedsz a bőrödbe! A lelked minden új rajzzal sötétebb lesz!”
A fiú mélyet sóhajtott, és az ablak felé fordult. Nem felelt. A busz zötyögött tovább, a motor tompa dübörgése elnyomta a feszült csendet.
Az asszony azonban nem állt le.
— „Te! Felment a vérnyomásom miattad! Hála Istennek, nem neveltem ilyen gyermeket! Szégyenletes generáció vagytok, mind egy szálig!”
A szavai még visszhangoztak, amikor hirtelen elakadt a lélegzete. Az asszony elsápadt, a szeme fennakadt, és mellkasához kapott.
— „Jaj… nem… nem kapok levegőt…” — suttogta, mintha valami láthatatlan kéz szorítaná a mellkasát.
A buszban dermedten ültek az utasok. Senki sem mozdult. Elfordított tekintetek, fagyott arcok. Mindenki félt: attól, hogy felelősséget vállaljon, attól, hogy belesodródjon valamibe.
Senki… kivéve azt, akit legszívesebben eltűnni láttak volna.
A fiú lassan levette fejhallgatóját. Tekintetében nem volt harag, csak elszánt csend. Felállt, és odalépett az asszonyhoz. Az emberek meglepetten nézték, némelyik még hátrébb is húzódott.
A fiú letérdelt előtte, és halkan szólt:
— „Asszonyom, figyeljen rám. Kapaszkodjon belém. Lélegezzen… lassan.”
Az asszony remegve meredt rá. A szemeiben félelem és düh kavargott.
— „Ne… ne érj hozzám!” — zihálta.
De a teste elgyengült, és képtelen volt ellenkezni. A fiú határozottan a kezébe vette a nő csuklóját, ujját a nyaki ütőérhez nyomta, majd a mellkasát hallgatta.
— „Infarktus gyanú” — mondta hangosan, inkább magának, de a körülötte állók is hallották. — „Van köztünk orvos?”
Csend. Senki nem jelentkezett.
A fiú gyorsan cselekedett: óvatosan lefektette az asszonyt a busz padlójára, fejét kissé megemelve. Elővette zsebéből a telefonját, és hívta a mentőket. Tiszta, határozott hangon diktálta a helyzetet: busz, pontos hely, idő, tünetek.
Amíg várt, a nő kezét fogta. Azt a kezet, amely még néhány perccel korábban átkot szórt rá.
Az asszony tekintete homályos volt, ajkai remegtek. Végül suttogva szólt:
— „Miért… segítesz nekem? Én átkoztalak…”
A fiú lassan megrázta a fejét.
— „Mert ember vagy. Mert én is az vagyok. És mert egyszer… az én anyám is így feküdt, és senki sem segített neki.”
A buszban síri csend lett. Az utasok lesütött szemmel figyelték, némelyikük arcán szégyen jelent meg.
A mentők percek múlva érkeztek. Az asszonyt hordágyra tették, oxigént adtak neki. Mielőtt kivitték volna, a nő gyenge kézzel megfogta a fiú karját. Ujjai a tetoválásokra tapadtak, amelyekről az imént még azt mondta, ördögi jelek.
— „Bocsáss meg…” — suttogta.
A fiú csak bólintott.
Amikor a busz ajtaja becsukódott mögöttük, és a mentő szirénája felsivított, a bent maradt utasok még mindig némán ültek. Valami megváltozott a levegőben. A szégyen és a bűntudat fojtogatóbb volt, mint a hőség.
A fiú visszaült a helyére. Felvette a fejhallgatót, de nem indította el a zenét. Az ablakon bámult kifelé, ahol a mentő piros fénye villogott.
Senki sem merte megszólítani.
És amikor a busz újra elindult, az utasok mind ugyanarra gondoltak: hogy azon a napon a pokol jeleit viselő fiú bizonyította be, hogy embernek lenni nem a bőrre rajzolt mintákon múlik, hanem azon, amit a szívedben hordozol.