Andrei Popescu, a brüsszeli elit egyik legismertebb milliomosa, megszokta a pörgést. Az üzleti élet könyörtelen ritmusában mozgott: stratégiai döntések, milliárdos befektetések, hirtelen utazások. Élete egy színtiszta sakkjátszma volt, ahol minden percnek ára volt. A fényűző villa, amelyet az Európai negyed szívében birtokolt, inkább reprezentációs díszletnek tűnt, mint valódi otthonnak. Ritkán látta napfényben a saját nappaliját.
Általában csak késő este tért haza, amikor Elena már az emeleti hálóban olvasott, Luca pedig mélyen aludt. Sophia, a házvezetőnő, szinte láthatatlan árnyékként tette a dolgát; a villa mindig makulátlan volt, mintha valaki láthatatlan kéz simította volna végig minden reggel.
De azon a délutánon valami megváltozott. Egy fontos befektetői megbeszélés váratlanul rövidre zárult, Andrei pedig úgy döntött, hazatér. Nem szólt senkinek. A fekete limuzin hangtalanul gördült be a villa kovácsoltvas kapuja mögé. Az órára pillantott: háromnegyed hat volt. Szokatlan. A családja nem számított rá.
Amint belépett, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. A villa levegője sűrűbb volt a megszokottnál, vibrált benne valami láthatatlan feszültség. A nappaliból fény szűrődött ki, és halkan kiszűrődő hangfoszlányokat hallott.
Andrei megdermedt az ajtóban.
Előtte Luca ült a kanapén, a tizennégy éves fiú, akinek törékeny egészsége miatt az utóbbi hónapokban egyre többet aggódott. Előtte furcsa tárgyak sorakoztak az asztalon: sötét színű gyertyák, régies fémből készült amulettek és kézzel írott pergamenlapok, tele ismeretlen jelekkel.
Mellette Sophia állt, a házvezetőnő, akit mindig csendes, egyszerű asszonynak ismert. Most azonban más volt: arca elszántnak tűnt, kezei finoman, rutinosan rendezgették a tárgyakat, mintha szertartásra készülne. Elena pedig, Andrei felesége, ott ült Luca másik oldalán, és szorosan fogta fia kezét.
— Mi folyik itt? — kérdezte Andrei rekedten.
A három alak egyszerre kapta fel a fejét. Elenának könnyek ültek a szemében.
— Andrei… kérlek, ne értsd félre — suttogta. — Vártunk rád, de nem mertem szólni.
— Ez… — Andrei a gyertyákra mutatott — …mi ez az egész? Miféle játék ez?
Sophia egy lépést tett előre. Hangja nyugodt volt, de határozott.
— Ez nem játék, uram. Luca betegsége nem magyarázható pusztán orvosi szavakkal. Tudja, hogy hónapok óta nincs javulás. Én… másfajta segítséget próbálok nyújtani.
Andrei szeme szikrázott. — Maga bűbájos trükkökkel játszik a fiam előtt? Ezért fizetem?
Elena közbeszólt, szinte könyörögve: — Andrei, hallgass meg! Luca minden éjjel rémálmokkal ébred. Orvoshoz vittük, de senki nem tudja, mi baja. Sophia… ő volt az egyetlen, aki hitt neki. És most… most olyan dolgokat mondott, amiket csak Luca tudhatott.
Andrei hitetlenkedve nézett rájuk, de Luca ekkor megszólalt. Hangja rekedt volt, szeme alatt sötét karikák.
— Apa… valaki van velem. Éjszakánként a szobámban. Nem látom, de érzem. Suttog a fülembe. Azt mondja, ő tart életben. És hogy egyszer eljön értem.
Andrei mellkasát jeges szorítás járta át.
— Ez őrültség — mondta, de hangjában megingott a magabiztosság.
Sophia lehajtotta a fejét, majd halkan folytatta:
— Uram, van valami, amit tudnia kell. Amikor idekerültem, láttam a fián egy jelet. Egy halvány születési foltot, amely pontosan olyan alakú, mint az egyik ősi szimbólum. Azoké, akik… kiválasztottak.
Andrei idegesen felnevetett. — Kiválasztottak? Ez már túl sok.
De Elena ekkor felemelte Luca karját, és Andrei is látta: a fiú bőrén ott volt a folt. És ahogy a gyertyák fénye remegett, mintha halványan izzott volna.
A milliomos megtántorodott. Egész életében a racionalitásnak hitt. De most valami megdőlt benne.
— Mit akar ez jelenteni? — kérdezte rekedten.
Sophia egyenesen a szemébe nézett.
— Hogy Luca nem véletlenül született ebbe a családba. Hogy valaki vagy valami rajta keresztül próbál kapcsolatot teremteni ezzel a világgal. És ha nem segítünk neki, az a valami teljesen átveszi az irányítást.
Csend zuhant a szobára. Csak Luca zihálása hallatszott.
Andrei lassan az asztalhoz lépett. Egy pillanatra megérintette a pergament. Hideg futott végig rajta. A jelek mintha mozogtak volna, mintha a tinta még mindig élne.
— És maga tudja, mit kell tenni? — kérdezte végül Sophiától.
A nő bólintott. — De szükségem van az ön beleegyezésére. És az erejére. Ez nem működhet nélküle.
Elena sírva fakadt. — Andrei, kérlek! Csak egyszer hallgass a szívedre, ne az eszedre. Ez a fiunkról szól!
Andrei szeme megpihent Lucán, aki könyörgő tekintettel nézett rá. Akkor, abban a pillanatban a milliomos minden döntése, minden tárgyalása, minden pénze jelentéktelennek tűnt.
— Rendben — mondta végül. — Mit kell tennem?
Sophia gyertyát nyomott a kezébe. — Tartsa, és ismételje utánam.
Andrei remegő kézzel felemelte a gyertyát. Sophia idegen, dallamos nyelven kezdett szavalni, Andrei pedig utána mondta, bár nem értette a szavakat. A levegő hirtelen lehűlt, a lámpák vibrálni kezdtek.
Luca felsikoltott. A folt a karján vörösen izzott, majd a szeme fehérje is elsötétült egy pillanatra. Az asztalon a tárgyak megremegtek, a gyertyák lángja hirtelen felcsapott.
Andrei szíve zakatolt. Már vissza akarta rántani a szót, amikor hirtelen minden elcsendesedett. Luca teste elernyedt, majd lassan visszanyerte színét. A folt a karján elhalványult, szinte eltűnt.
Sophia kifújta a levegőt, mintha hatalmas súly esett volna le róla.
— Sikerült. Legalábbis egy időre.
Elena a fiát ölelte, könnyei végigcsorogtak arcán.
Andrei remegve ült le a kanapéra. Tekintete üres volt, de egy gondolat cikázott benne újra meg újra: mi volt ez valójában? És kinek az életét kötötte most össze az övével?
A gyertyák lángja lassan kialudt. De az egyik pergamenen a tinta még mindig mozgott. Egy új jel kezdett kirajzolódni rajta.
És ezúttal Andrei nevét formálta.