Egy szokványos kedd reggelnek indult… vagy legalábbis annak tűnt.
Az öreg karosszékben kuporodva ittam a második kávémat, a könyv lapjai fölé hajolva. A történet ismerős volt, százszor olvastam már hasonlót, mégis megnyugtatott. A rutin békéje körbevett, mint egy puha takaró.
Aztán megcsörrent a telefon.
Az ismeretlen szám láttán mintha megállt volna a levegő. A mutatóujjam a levegőben lebegett – felvegyem, vagy ne? Valami a bensőmben azonban suttogott: „Emma… most!”
És amikor felvettem, az a pillanat mindent megváltoztatott.
— Jó napot kívánok — szólt egy férfihang, mély és bizonytalan. — Emma? Emma Walker?
— Igen — feleltem óvatosan.
Hosszú szünet következett, majd egy szó, ami jeges kézzel markolt a szívembe:
— Kieran.
A világ összemosódott körülöttem. Több mint ötven év telt el, mióta utoljára hallottam a bátyám nevét így, a saját hangjából.
— Ez lehetetlen… — rebegtem. — Kieran meghalt. Legalábbis ezt mondták…
A férfi felnyögött. — Nem haltam meg, Emma. Éltem. Másutt. Más életben. De mindig kerestelek.
Robert belépett a nappaliba, a szeme aggódva fürkészett. Érezte, hogy valami végzetes történik. Odanyújtotta a kezét, és én szorosan megfogtam, miközben a múlt kapui kinyíltak bennem.
Aznap este Robert mellett ülve hallgattam a vonal túlsó végén szűrődő történetet. Kieran elmesélte, hogyan választották külön minket: őt egy távoli nevelőotthonba vitték, engem máshová. Én végül egy családhoz kerültem, ők adták a Walker nevet. Ő viszont soha nem kapott családot. Intézetről intézetre sodródott, majd, ahogy felnőtt, belevetette magát az életbe, ahol lehetett. Munkák, utazások, küzdelmek.
— És miért most? — kérdeztem, amikor elcsendesedett.
— Mert most mertem. Most találtam meg az erőt. És mert… — elakadt, majd mélyet sóhajtott — …nem biztos, hogy sok időm maradt.
A szívem összeszorult.
Néhány nappal később találkoztunk egy brüsszeli kávézóban. Amikor megláttam, először nem ismertem fel. Az arca barázdált, szeme mélyen ülő, de ugyanaz az őszinte, védelmező tekintet sugárzott belőle, amely gyerekkoromban a sötétben fogta a kezem.
— Emma… — mondta, és már álltunk is, öleltük egymást, mintha a fél évszázad nem történt volna meg. Könnyek csorogtak az arcomon, az emberek körülöttünk kíváncsian figyeltek, de nem számított.
Robert félreállt, csendben figyelt bennünket. Tudta, hogy ez nem az ő pillanata, hanem a miénk.
Leültünk, és Kieran mesélt. Nem kímélte magát: börtön, kórházak, hajléktalanság. Volt, hogy hetekig csak az utca tartotta életben. És közben mindig kereste a húgát, akit elvettek tőle.
— És most? — kérdeztem reszketve.
— Most rák. Előrehaladott. Nem kértem segítséget. Nem is tudom, miért hívtalak fel. Talán csak… látni akartalak, mielőtt elmegyek.
A szívem összeroppant.
Hetek teltek el. Kieran a város szélén egy szűk lakásban élt, és Roberttel felváltva látogattuk. A gyerekeim először értetlenül néztek rám, amikor elmeséltem nekik, ki ő. De lassan ők is elfogadták: nagybácsi, aki valahonnan a múlt mélyéből lépett elő.
Egy vasárnap délután összegyűlt a család a villánkban. Luca, a legidősebb unokám, zongorázott, a többiek futkároztak. Kieran egy karosszékben ült, mosolyogva figyelte őket. Az arca kisimult, mintha a súlyok, amelyeket évtizedekig cipelt, most végre leomlottak volna róla.
— Ez mind a tiéd is, Kieran — mondtam, a vállára téve a kezem. — Nem csak én találtalak meg, hanem ők is.
A szemében könnyek gyűltek.
De az élet könyörtelen. Egyik este csörgött a telefonom: kórház. Kieran rosszul lett.
Robert rohant velem, de amikor odaértünk, az orvos csak a fejét rázta. Kieran békésen aludt el, az álmok közé.
Mégis, az ágyán egy papír várt rám. Gyöngybetűkkel írta, minden erejét összeszedve:
„Emma, te voltál mindig a fényem. Amikor sírtál, és a kezedet fogtam, én is megmenekültem. Most visszaadom neked, amit tőled kaptam: a tudatot, hogy sosem voltál egyedül. Mert most sem vagy. Ha hiányoznék, csak nézz a gyerekeidre, az unokáidra. Ott vagyok bennük. És benned. Mindig.”
A sorokat olvasva úgy éreztem, mintha a gyerekkori sötét szobában újra megfogná a kezem.
A temetés csendes volt. A család ott állt mellettem, a gyerekeim és az unokáim, Robert keze az enyémben. A sírkövön egyszerűen ennyi állt: Kieran — aki mindig vigyázott.
És akkor, mikor a szél végigsöpört a temetőn, valami egészen furcsa történt. Luca, az unokám, odalépett hozzám, és a tenyerembe csúsztatta a kezét.
— Nagyi — suttogta —, tudod, hogy most ő fogja a kezed?
Megdermedtem.
— Honnan tudod, kisfiam?
Luca elmosolyodott. — Mert ő mondta.
És abban a pillanatban tudtam: Kieran valóban itt van. És talán mindig is itt lesz.