Yegor dühösen kiáltott: „Ne zaklass a tengeremmel!” majd dühösen a kanapéra dobta a távirányítót. „Holnap Inna érkezik a családjával, és sehova nem megyünk!”
Az otthonuk nappalijában ezek a szavak hűsítő zuhanyként estek le. Vera a szoba közepén megállt, kezében remegve egy turistakatalógust tartott, rajta az égkék tenger képeivel.
„Mit értesz az alatt, hogy »zaklass«?”
Lassan lehelyezte a letépett katalógust az asztalra. Yegor a fotelba rogyott, csatornát váltott, miközben a képernyő fényében mély, közönyös tekintettel bámulta a műsort.
„Mit mondtál?” Vera hangja nyugodt volt, de valami fenyegető érzés rejtőzött mögötte.
„Amit mondtam.” Nem vette le szemét a képernyőről. „Inna holnap Andreyvel és a gyerekekkel jön. Egy hónapra. Szóval felejtsd el a tengeredet, és hagyd békén magunkat.”
Egy hónap. Ez a szó nehézkedett a levegőben, szinte elviselhetetlenül. Vera úgy érezte, valami összeszorul benne.
„Yegor, ezt a nyaralást már télen megbeszéltük. A kirándulás díját előre kifizettem.” Szavainak lassú, magyarázó tempója volt, mintha gyereknek beszélne. „Egy egész évig vártam rá…”
„Mondtam: felejtsd el!” Csattant az asztalra tenyere. „A család fontosabb, mint a hisztijeid!”
Hisztik? Vera arcát forróság öntötte el. Azok az álmatlan éjszakák a számológéppel, amikor minden kópét számolt? A kabát lemondása, hogy spóroljon a nyaralásra? A tenger friss levegőjének képzelése minden reggel munka előtt?
„Milyen hisztik, Yegor?” Lépett felé egy furcsa határozottsággal. „Nem hagyom abba a kimerítő munkát – otthon és a munkahelyemen. Mikor pihentem utoljára?”
„Ne kezdj panaszkodni!” Csatornát váltott hangosabban. „Inna a testvérem. Ritkán jön. Ennyi.”
Ritkán? Vera legyintett. Inna minden nyáron rájuk szakadt, mint egy elkerülhetetlen vihar. A három gyerekével, férjével, Andrejjel, aki akár egy egész hűtőt is elfogyaszthatna kétszer. Mindig Verából lett a háziasszony.
„Figyelj rám.” Ült le az őt néző kanapé szélén. „Tudom, hogy a család a fontos. De én is ember vagyok. Vágyakkal, szükségletekkel…”
„Milyen vágyakkal?” Gúnyosan nézett rá. „Feküdni a tengerparton? Úszni a vízben? Félsz valamitől?”
Félni? Vera férjére nézett – az emberre, akivel tizenöt éve éltek együtt. Mikor lett ilyen hideg a szeme?
„Igen, el akarok menni a tengerhez.” Felállt. „Szeretnék hullámok hangjára ébredni, mezítláb sétálni a homokon. Csak Vera akarok lenni, nem szakács, takarítónő vagy bébiszitter más gyerekei számára.”
„Más gyerekei?” Yegor felpattant a székről. „Ők a testvérem gyerekei!”
„Akik az első napon szétverik a házat!” Vera nem tudta elfojtani tovább. „Üvöltenek, rombolnak, mindenféle követeléseik vannak! És Inna csak a kanapén ül, panaszkodva az életre!”
„Hogy mered ezt mondani!” Arca elsötétült Yegornak. „Inna csodálatos anya!”
„Egy csodálatos anya nem nevel szörnyeket!” Szavai úgy hullottak, mint kövek egy szakadékon. „Emlékszel, mit műveltek tavaly? Belerúgtak a nagymama vázájába, filccel firkálták össze a falat, és a legkisebb majdnem felgyújtotta a konyhát!”
„A gyerekek gyerekek…”
„És én nem vagyok ember?” Vera belsejében valami forró, kontrollálhatatlan érzés nőtt. „Fel kell tűrnöm ezt a rémálmot, csak mert »a gyerekek gyerekek«?”
Yegor meglepett pillantással nézett rá, mintha először látná így: ziláltan, lángoló szemmel, készen a harcra.
„Inna holnap jön,” suttogta halkan. „Ez egy végleges döntés.”
„Akkor majd te fogadd őket.” Vera az ajtóhoz ment.
„Hová mész?”
„A hálószobába.” Megfordult az ajtófélfánál. „Átgondolni mindent.”
Átgondolni, miként éljen egy olyan férfival, aki nem lát benne mást, csak egy háziasszonyt.
Az ajtó hatalmas csapással zárult, és a házban csend költözött. Egy feszülten súlyos csend, a vihar előtti állapot.
Vera a hálószobájában feküdt, a plafont bámulta, lapos tenyérrel markolva a gyűrött utazási prospektust. A tenger… A vakációt oly világosan álmodta meg. Reggeli séták a parton, sós levegő, megszabadulás a végtelen házimunkától. Most azonban egy hónapos szolgálat a kényeskedő gyerekek és közömbös szülők között.
- Mire számíthatok?
- Hogyan vészeljem át?
- Meddig bírom ezt a helyzetet?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, miközben végül álomba szenderült, a remény foszlányaival összefogva.
Kint a fák susogtak, távoli tengerzúgásra emlékeztető hangot keltve – a nyarat jelentette, amelyben Vera nem fogja meghallani a tengert.
De vajon tényleg így lesz?
Reggel szürke eső érkezett, és autózaj törte meg az ablak körüli csendet. Vera állt a hálószoba ablakánál, lassan kortyolgatva a kávéját, miközben egy család lépkedett ki a fekete SUV-ból.
Az első, aki kiszállt, Inna volt – magas, szőkített hajú nő, élénk rózsaszín tréningruhában. Már messziről integetett és kiabált a férjének.
„Andrej, vigyázz a bőröndre! Az új cipőm!” – hallatszott egy éles hang az ablak felől.
Andrej, ez a erős felépítésű, kopaszodó férfi csendesen vette ki a csomagokat a csomagtartóból, szája megfeszült, mintha visszatartana valamit.
Főbb tanulságok: a család összetartása nem mindig jár békével, különösen, ha az egyéni vágyak és az elvárások ütköznek. A kommunikáció és a megértés kulcsfontosságú az otthoni egyensúly megőrzésében.
Az elkövetkező napokra nagy feszültség telepedett a házra, a megoldás pedig még várat magára.
E történet megmutatja, mennyire bonyolultak lehetnek a családi kapcsolatok, és milyen nehéz megőrizni az egyensúlyt a saját szükségletek és a családi kötelezettségek között.