Maria mindig is tudta, hogy a láthatatlanság az ő legnagyobb erőssége. A „FinProgetto”-nál eltöltött évek alatt megtanulta, hogyan legyen észrevétlen, miközben a céges titkokat apránként gyűjtögette, mint egy óvatos gyűjtő. A legfontosabb információk mindig ott voltak a háttérben, a kávézós asztalok mellett, ahol a vezetők suttogtak.
Az igazgató, Artëm Viktorovič Lazarev, egy jellemzően zárkózott férfi, aki inkább az adatok világában élt, egy reggel váratlanul behívta őt. „Holnap gyere tizenegykor a kilencedik emeletre,” mondta, miközben Maria arcán feszültség futott végig. A férfi nem észlelte a pillanatnyi zavart, továbbra is a napirendet rendezte, de Maria tudta, hogy valami fontos dolgot bízott rá.
Másnap, a váratlan találkozón, Artëm körülöttük gyorsan körvonalazta a helyzetet. A francia üzleti partnerek – Durand, Claire Benoît és az elemzők – már az ajtó előtt álltak, a dokumentumaikkal. A beszélgetés gyorsan elérte a pénzügyi jelentést, melyben durva ellentmondások voltak.
Durand, aki egyre inkább a helyzetet irányította, felvetette a problémát, de Artëm teljesen elveszítette a fonalat. Maria, aki már megszokta az ilyen helyzeteket, észrevette a férfi pánikját, és egy pillanatra mérlegelte, hogy vajon segíthetne-e neki. Az érzés, hogy nem segítenek neki, ha elesik, sosem hagyta el.
Ekkor lépett közbe. Tökéletes franciával, mintha a kávézókban töltötte volna napjait, megoldotta a problémát: „Ez csupán egy félreértés az amortizációs számításokban.” A többiek, megdöbbenve, figyelték, ahogy Maria elegánsan elmagyarázta a kettős könyvelést, és az ügylet egy hirtelen felfedése után mindenki elhitte, hogy a cég számára mindez teljesen legális.
Durand érdeklődve kérdezte tőle: „Hol tanultál?” Maria csak mosolygott, és egy új fejezet kezdődött, melyben most már ő is részesévé vált a titoknak.