– Már megint itt volt, ugye? – kérdezte anyám, miközben leült mellém a régi konyhaasztalhoz. A hangjában ott remegett az a düh, amit csak az édesanyák tudnak elfojtani, amikor látják, hogy a lányuk lassan eltűnik önmaga mögül.
– Csak benézett… – válaszoltam halkan, de még magam sem hittem el.
A nevem Katalin. Harmincnégy éves vagyok, könyvelőként dolgozom Budapesten. Gábort öt éve ismertem meg – akkor még nevettem. Azóta viszont mindenem elhalkult: a hangom, a mosolyom, még a lépteim is.
Gáborné – mert a keresztnevét soha nem ajánlotta fel – belépett az életünkbe, és ott is maradt. Heti három látogatás, mindig bírálat: túl sötét függöny, túl híg leves, túl kevés figyelem Gábornak. A kulcsot Gábor szerezte neki. Nekem csak annyit mondott: „Ne légy ilyen drámai.”
Egy idő után már nem vitáztam. Csak húztam a szám, mosogattam helyette, és lehalkítottam a rádiót, amikor áthallatszott, nehogy “túl modern” zene szóljon.
A barátnőim figyelmeztettek. „Katám, ez nem házasság, ez alárendeltség.” De én csak nevettem. Aztán már nem is hívtam őket. Mire észbe kaptam, mindenem Gáborné szavai köré szerveződött.
A fordulópont egy szombat reggelen jött. Anyámnál voltam, elgyötörten, kimerülten. Anyám csak annyit mondott:
– Vissza tudsz menni. De előtte nézz bele a tükörbe, és kérdezd meg: akarod-e még látni ezt az arcot tíz év múlva is?
Aznap este hazamentem. Gábor a tévét bámulta, Gáborné a hűtőmben turkált.
– Gáborné – szólaltam meg határozottan –, köszönöm a látogatásait. De mostantól nem kérek belőlük.
– Tessék? – kérdezte döbbenten.
– És Gábor – fordultam a férjemhez –, ha szerinted ez rendben van, akkor már nem ugyanazt az életet akarjuk.
A csend, ami utána jött, nem nyomasztó volt. Felszabadító. Az első csend, amit én választottam.