Öt évig éltem házasságban Michaellel. Nem volt tökéletes, de hittem benne. Hittem benne, hogy két ember, ha igazán akarja, együtt tudja megoldani az élet nehézségeit. Volt egy közös lakásunk a külvárosban, vasárnapi rántott hús, péntek esti sorozatnézés – megszokott, biztonságos szeretet. Anna, a középiskolai legjobb barátnőm, pedig mindenben mellettem állt. Vagyis ezt hittem.
Amikor megtudtuk, hogy babát várok, boldogságunk teljesnek tűnt. De Michael megváltozott. Egyre többet maradt bent a munkahelyén, egyre kevesebbet beszélt velem. Anna viszont gyakrabban ugrott át – „csak ellenőrizni”, hogy minden rendben van.
A vetélés mindent megváltoztatott. A fájdalom, amit éreztem, nem csak testi volt. Egy darab kiszakadt belőlem, amit senki sem tudott visszaadni. Michael akkor sem ölelt meg. Csak nézett rám, mint egy idegenre. Egy hónappal később közölte, hogy elköltözik. Azt mondta, „ez már nem működik”. Másnap Anna is eltűnt az életemből. Blokkolt mindenhol. Egy szó nélkül.
Az igazságot anyám Facebook-oldaláról tudtam meg. Egy kép: Michael és Anna, a Balatonnál, mosolyogva. „Micsoda szép pár!” – írta anyám, aki nem tudta, mit tettek velem.
Három év telt el. Új munka, új lakás, csendes gyógyulás. A fájdalom már nem volt éles, csak tompa emlék. Egy délután, amikor hazafelé tartottam, megálltam tankolni. És akkor megláttam őket.
Michael a kocsiból szállt ki, Anna egy chipses zacskóval a kezében követte. Szemeik alatt fáradt árkok, a tekintetük elcsigázott. Egymás mellett álltak, de a köztük lévő tér hangosabb volt, mint a benzinkút zaja.
Ők nem vettek észre. Csak néztem őket. És mosolyogtam.
Nem kárörömből. Hanem azért, mert végre tudtam: nem én veszítettem el őket. Ők veszítették el engem. És én már nem tartozom hozzájuk. Csak önmagamhoz.