– Kasia, anya nem maradhat tovább egyedül – kezdte Marek egyik este, miközben fáradtan dőlt hátra a kanapén. – Nyolcvan éves, nehezen mozog, felejti a gyógyszereit. Állandó felügyeletre van szüksége.
Katarzyna éppen a vacsora utáni edényeket pakolta. – És beszéltél Tomaszszal?
– Igen, és úgy döntöttünk, te lennél a legjobb megoldás. Anya szeret téged. Egy idegen idegesítené. Te meg… otthon vagy.
– Otthon vagyok? – fordult felé Katarzyna. – Mert dolgozom otthonról, hogy legyen miből fizetnünk a számlákat. Ez nem ugyanaz, mint ráérni, Marek.
A férfi csak legyintett. – Ne dramatizálj. Ez csak egy kis segítség. Egy hónap talán.
Másnap Halina megérkezett. Törékeny, halk szavú, de a tekintetében valami éles, rideg fény csillant meg. Katarzyna mindent előkészített: gyógyszerek, takarók, kerekesszék. És elindult a visszaszámlálás.
Eleinte csak fáradt volt. Aztán fájt a háta, nem aludt rendesen, és Halina egyre többször panaszkodott: túl sós a leves, hideg a tea, zajos a mosógép.
Amikor Tomasz és Ewa meglátogatták őket, Ewa csípősen jegyezte meg: – Nem lenne jobb, ha anya máshol lenne? Ez a lakás túl kicsi. Nincs is igazi gondoskodás.
– Tessék? – kérdezte Katarzyna halkan. – Tizenkét órákat vagyok vele, etetem, fürdetem, törlöm az orrát, és te panaszolsz?
– Én dolgozom! – válaszolta Ewa.
– Én is. És élni is szeretnék – suttogta Katarzyna.
Három hét után Marek bejelentette a „nagy hírt”: – Tomasz és én megbeszéltük. Anya rád írja a lakást. Cserébe otthagyod a munkád, és végleg gondoskodsz róla.
Katarzyna csak nézte.
– Egy lakásért? Életem maradék húsz évét? Nem, Marek. Élni akarok, nem csendben eltűnni egy kerekesszék mögött. Anyádról gondoskodni kell – de nem egy embernek, és nem ennyi áron.
És aznap este, elsőként a családból, Katarzyna végre önmagát választotta