**„Olvasd el és fuss” – Egy esküvő, ami nem ért véget az „igen”-nel**
A fiam, Márk, az oltár előtt állt, kezei remegtek, ahogy feszülten várta menyasszonyát, Laurát. A templom zsúfolásig megtelt, a család, barátok, mindenki mosolygott, kivéve engem. Volt valami a levegőben. Egy olyan csendes feszültség, amit csak egy anya érzékel.
És akkor megjelent ő. Lilla, Márk volt barátnője. Kifogástalanul öltözött, magabiztosan sétált be a templomba, a keze egy fehér borítékot szorongatott. Egyenesen Márkhoz lépett, és súgott valamit a fülébe. Én csak ennyit hallottam:
– Olvasd el… és fuss.
Márk sápadt lett, mint a templom falai. Kibontotta a borítékot, elolvasta a pár sort… és egyszerűen hátat fordított. Szó nélkül végigsétált a padsorok között, ki az ajtón, be az autójába, és elhajtott. A vendégek megrökönyödve néztek körül. Laura zokogva rogyott le a padszélre.
Odamentem Lillához. – Mit tettél vele?! Mi volt abban a levélben?
Lilla csak rám nézett azzal a baljós, hideg mosollyal.
– Azt, amit tudnia kellett, mielőtt örökre rossz döntést hozott volna.
Nem tudtam, sírjak vagy kiabáljak. Csak álltam ott, miközben Lilla megfordult, és nyugodtan kisétált a templomból.
Este Márk felhívott. A hangja csendes volt, megtört, de határozott.
– Anya… a levélben bizonyítékok voltak. Laura régóta mással volt. Lilla nyomozott utána… képeket küldött, üzeneteket. Én… én nem tudtam. Most már tudom.
A szívem egyszerre fájt és megkönnyebbült. A fiam épphogy megmenekült egy hazugságra épülő házasságtól.
Aznap este Lilla újra írt neki. Csak ennyit:
**„Most már szabad vagy. De ne fuss tovább. Nézz vissza egyszer.”**
És Márk visszanézett. Mert néha a múltban rejlik az igazság, amit a jelen nem akar látni.