A hó még mindig nagy pelyhekben hullott, amikor Anna mögött becsapódott a milliomos ajtaja. A mellkasában üresség volt, mintha a szívét kiszakították volna a levegővel együtt. Szorosan magához ölelte a kisfiát, és csak félelmet és hideget érzett, pedig meleg kabát volt rajta.
— Csendesebb, kisfiam… csendesebb… — suttogta könnyek között.
Valahol mögötte, a kőfalak mögött, ott élt a tegnapi férje. Előtte pedig nem volt semmi, se fedél, se jövő.
A mama egy régi egyszobás lakásban várta, a város szélén.
Könnyek, forró tea, valamint egy hosszú éjszakányi válaszokat kereső kérdés.
— Megőrült. Egyszerűen megőrült — harsogta Maria Petrovna hangja, de a szemeiben fagyos elszántság ült. — Nem hagyjuk, hogy tönkretegyen téged. És a gyereket.
De hogyan lehet küzdeni egy ilyen ember ellen?
Szergej Alekszandrovics, az autószalonok hálózatának tulajdonosa, befektető, kapcsolatokkal rendelkező férfi volt. Ő pedig egy olyan kislány, aki hitt a mesékben.
Reggel pedig újabb pokoljárás vette kezdetét.
- A telefon folyamatosan csengett: ismeretlen számok, Szergej ügyvédei.
DNS tesztet követelünk.
Ha az apaságot megerősítik — a gyermek az apánál marad. Az anya meg fogja veszíteni a jogait.
Anna újra és újra olvasta az üzenetet, amíg a betűk már nem álltak össze értelmes mondatokká.
— El akarja venni tőlem a fiamat — suttogta. — Hogyan teheti ezt?…
A mama szorosan átölelte őt:
— Mert tudja, hogy ez az ő gyenge pontja. Te az ő gyengesége.
De éppen ez a gyengeség az, ami megijeszti őt.
2. fejezet: Kérdések és méreg
A napok gyötrően teltek. Anna szinte nem evett, nem aludt. Szergej azonban jól védte magát az emberekkel.
A közösségi médiában megjelent egy fénykép Szergejről, aláírásával:
„Csalódott a felesége által. Idegen gyermeket nevelt.”
A fénykép alatt százak kommenteltek. Pletykák, mocskos beszéd, gúny.
Anna olvasta ezeket, és érezte, hogy valami fontos benne meghal.
— Jól meg fogom őt büntetni! — dühöngött Marina Petrovna. — Mindent bizonyítani fogunk! Ő még az térdre fog bocsátkozni!
De Anna csak csendben nézett a kisfiára. Ő olyan sajátos volt… orra hasonlított az övére. Az ajkai pedig olyanok voltak, mint Szergej születéskor.
— Miért nem látod ezt? Miért? — suttogta, mintha férjéhez beszélne.
Az összes kérdés egy nap alatt megoldódhatott volna — a DNS teszt pontot tenne az ügy végére. De Szergej kitartóan halogatta a dolgot.
Nem akarta az igazságot.
Babakocsit akart büntetni.
3. fejezet: Látogatás
Egy hét telt el, amikor csengettek az ajtón.
Szergej állt a küszöbön. Drága kabátban, gőgösen, ismeretlenként.
Anna alig lélegzett.
— Szeretném látni a gyermeket.
Erősebben húzta magához a fiát:
— Már mindent eldöntöttél. Miért jöttél?
— Csak, hogy megbizonyosodjak. — Belépett a lakásba, mintha még mindig joga lenne ehhez. — Lehettél… tudod…
— Megcsalni? — Anna könnyek között nevetett. — Tudod, mennyire fájó ezt hallani?
De ez nem hatotta meg őt.
A gyerekre nézett, mintha csak egy tárgy lenne.
— Nem hasonlít rám.
— Még a szemeit sem nyitotta ki! — fakadt ki Anna.
Válasz: csend. És a fagyos pillantása.
— Lesz teszt. Kötelező vagy.
Anna végre nem félelmet, hanem haragot érzett.
— Rendben. Beleegyezem. De nekem is szükségem van garanciákra. Hogy nem fogod erőszakkal elvenni őt. Hogy nem fogod tovább rombolni az életemet.
Szergej nevetett:
— A garanciákat azok kapják, akiben bíznak.
Ezek a szavak, mint a kés, beleszúródtak.
Ám Anna határozottan válaszolt:
— Akkor a bíróságon találkozunk.
Szergej távozása előtt visszanézett:
— Ha kiderül, hogy az enyém… — a hangjában érzelmek árnyéka futott végig. — Nem engedem, hogy a fiam itt nőjön fel.
Becslő pillantása a régi lakásra.
Mintha megszületett volna az ítélet.
Az ajtó mögött ismét hideg maradt.
4. fejezet: Bíróság
A tárgyalás örökké tartott.
Szergej ügyvédje, egy gőgös férfi, drága öltönyben, előadta az álláspontját:
Anna hazudott.
Kihasználta a gazdag férfit.
A gyermek nem az övé.
Az anya és a gyermek elválasztását kérte a vizsgálat idejére.
Anna reszketett, alig tudta megtartani magát a székben. Őt egy állami ügyvéd védte, de az érvei halkak és gyengék voltak.
A mama mellette ült és szorította a kezét. Úristen — a szíve túl gyorsan kalapált.
A bíró, aki szigorú nő volt barna szemekkel, fáradtan levette a szemüvegét:
— Elrendeljük a vizsgálatot. A gyermek az anyánál marad az eredmények beérkezéséig.
Anna nem bírta tovább: a könnyek elindultak.
Szergej nem nézett felé.
Nem engedhette meg magának a gyengeséget.
5. fejezet: Eredmény
A várakozás két hétig tartott.
Két hét pokol.
Minden nap Anna azzal az érzéssel ébredt: ha a teszt nem azt mutatja…
Bár tudta: nem lehettek kétségei.
Végül — egy boríték. A hivatalos pecsét. Bírósági küldemény.
Anna a papírt olyan óvatosan tartotta, mintha felrobbanhatna.
A biológiai apaság valószínűsége: 99,9%.
Újra és újra elolvasta.
Egyszerre érzett megkönnyebbülést… és haragot.
— Íme! Íme a bizonyíték! — Marina Petrovna majdnem megugrott az örömtől. — Most nézzük meg, mit mond!
Anna elgondolkozott:
Mit fog mondani?
Képes lesz egyszerűen bocsánatot kérni?
Elég lesz ez?
Nem tudta a választ.
6. fejezet: A szikla zuhanása
Szergej csendben olvasta az eredményeket.
Emóciók nélkül.
Bocsánatkérés nélkül.
Anna ott állt vele szemben, várva bármi jelzést.
Fokozatosan felemelte a tekintetét:
— Miért nem hozott semmit tőlem?
— Te… miről beszélsz? — Anna nem értette.
Az arca furcsa fájdalommal torzult:
— Nincsen nála az én mosolyom… az én szemeim… a hangom… Ő… nem az én fiam.
— Szergej… — Közelebb lépett. — Ő a te gyermeked. Az ő vére a tiéd. Ez tény.
Hátravonult, mint akit megütöttek.
— Én… nem vagyok kész.
Anna először látta, hogy a hidegsége alatt üresség lakozik. Félelem, hogy rossz apá válik. Félelem, hogy megismétlődik a története az első fiával, akit szinte soha nem látott. Félelem a kötődéstől.
A félelem az erős férfi szívében.
És csendben mondta:
— Nem kérlek, hogy tökéletes legyél. Csak légy ott. Legalább néha.
Szergej ökölbe szorította a kezét. A büszkesége még mindig küzdött, de az igazság erősebb volt.
— Amikor… megláthatom őt?
— Amikor akarod. De soha többé ne kiabálj, hogy ő idegen. Soha.
Bólintott.
És először nézett le.
7. fejezet: Új távolság
A szerelem nem támadt fel azonnal.
Szergej naponta egyszer vagy kétszer látogatta meg a fiát. Ügyetlenül tartotta az ölében, félt, hogy nem érintheti meg. De a tekintetében valami lágy, emberi jelent meg.
Anna nézte őt és nem tudta, mi fog következni:
Visszatérni abba a házba, ahol becsukták az ajtót?
Vagy új életet építeni?
Egyszer egy este Szergej halkan megkérdezte:
— Meg tudsz bocsátani?
Hosszú ideig hallgatott.
Aztán válaszolt:
— Ez időt fog igényelni.
Bólintott, elfogadva a feltételeket, amelyeket nem tudott önmagának megszabni.
Epilógus: Amit csak a szív lát
Fél év telt el.
Anna újra tanulmányozott — félévvesztes képesítést kapott, de visszatért az órákra. A kisfia nőtt: mosolygott, gügyögött, és egyfajta éhséggel nyújtott a világ felé, amely a szívét örömmel töltődött el.
Szergej megváltozott. Nem azonnal, de megváltozott. Gyógyította a büszkeségét, egyre gyakrabban jött, és egyre tovább maradt.
Egyszer a kisfiú, miután meglátta őt, boldogan kinyújtotta a kezét, és mondta:
— Apa!
Szergej ledermedt. A szemeiben meglepettség volt.
És azok a könnyek, amelyeket Anna soha nem látott.
Ölelte a fiát a keblére, és suttogta:
— Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem… kisfiam.
Anna ott állt mellette, és először régóta érezte, hogy minden rendben lesz. Nem azért, mert a mesék léteznek, hanem azért, mert az emberek képesek változni.
És a szerelem nem egy tökéletes kép a kislány álmaiból.
Ez egy választás.
Minden nap választani a családot.