Egy kis, csendes faluban egy szörnyű tragédia borzolta a kedélyeket, amely örökre megváltoztatta a közösség életét. Egy sötét vihar közepette vesztette életét két kicsi gyermek: a Leila és Liam ikrek, akik elválaszthatatlanok voltak egymástól, életük minden pillanatában. Temetésüknek csendesnek és tele kellett volna lennie könnyekkel és emlékekkel. Ám senki sem sejtette, hogy a borongós nap sokkal félelmetesebbé válik.
A sírások és imák között két fehér koporsó sorakozott, a máskor boldog testvéri kötelék sajnálatos szimbólumaiként. Mikor a pap elkezdte imáját, hirtelen egy megrázó kiáltás hasított a levegőbe. Emma, a hatéves unokahúg, rémülten kiáltott:
„Liam mozog! Láttam!”
A tömeg pánikba esett, szívverések elhalványultak. Egy váratlan koppanás hallatszott a koporsóból, a jelenlévők sikoltozva igyekeztek eltávolodni, míg mások telefonjukat ejtették le kétségbeesésükben. A szülők a koporsóhoz futottak, kerekedő reménnyel és félelemmel a szívükben. Ám ez a hang nem volt az utolsó…
Leila és Liam nem csupán testvérek voltak; lélekrokonok, öt perc különbséggel születtek. Külső szemlélő számára életük tökéletesnek tűnt: boldog család, szeretetteljes otthon, boldog arcok. De a négy fal között sötét titkok burjánoztak. Leila, bátorsága és kíváncsisága révén mindig ő irányította a játékot; Liam, a félénk és kedves fiú, hűségesen követte nővérét. De idővel furcsa események kezdtek történni: Liam láthatatlan lényekkel folytatott beszélgetést, és esténként az árnyakhoz suttogott, amelyeket csak ő látott. Egy nap Leila egy furcsa füzetre bukkant az ágy alatt, tele szorongató rajzokkal, sötét erdőkkel, arctalan alakokkal, és egy középen álló szóval: „Az Őrző”. Amikor megmutatta édesanyjának, Sarah-nak, az dühösen reagált:
„Ne ijesztgesd a testvéredet! Az csak a képzeleted!”
De Leila érezte, hogy valami baljós dolog közeledik Liamhoz.
Az otthonuk lassan kezdett megváltozni: a lámpák szüntelenül villogtak, nyári hideg légáramlatok fújtak keresztül, és suttogások hallatszottak a szellőzőből. Egy éjszaka Leila felébredt, és Liamet az ágya mellett találta, üres tekintettel, mormogva:
„Már majdnem itt van.”
Kétségbeesett igyekezettel próbálta megóvni, de minél közelebb jutott hozzá, annál erősebben érezte az elkerülhetetlen jelenlétet. Egy délután Liam eltűnt, csak hogy néhány órával később sáros lábakkal és furcsán vigyorgó arccal térjen vissza:
„Az Őrző megmutatta nekem a helyet”
– mondta rejtelmes hangon. Kutatásai során Leila egy régi újságcikkre bukkant: évekkel a múltban, egy Caleb nevű fiú tűnt el ebben a körzetben. Utolsó szavai a következőek voltak: „Ő jön értem.”
Két nappal a temetés előtt Liam egy görcsroham következtében életét vesztette. Az orvosi vizsgálat ritka epilepsziás rohamokra hivatkozott, de Leila tudta, hogy az Őrző elvitte őt. Másnap őt is holtan találták az ágyában. Két haláleset mindössze 24 órán belül. A falu véletlenről susmusolt, ám a rémhírek gyorsan terjedtek a falu között, a nyomorúság átka pedig mindenkire rátette a bélyegét. A temetésen, amikor a két koporsó egymás mellett feküdt, Liam koporsójából hirtelen robbanásszerű zaj hallatszott. Emma felkiáltott, hogy látta, amint mozog. A pap próbálta megnyugtatni a tömeget, mondván, csupán levegő csapódott be, de mindenki érezte, hogy ez a rémálom csupán most kezdődött.
Aznap este a család szívszaggató fájdalommal küzdött. Az ikrek szobájának ajtaja magától kinyílt, a lámpák újfent villogtak, és a tükörben ködbe írva jelent meg egy felirat: „Ő a következő.”
Sarah, emlékezve Caleb esetére, a kilencven éves nagymamájához, Eleanor Whitmore-hoz fordult, aki felfedte az igazságot:
„Az Őrző a félelmükből és az ikrek közötti kötelékből merít energiát. Harminc évente visszatér.”
Rettegés ült a családon. Egy éjszaka Emma felkiáltott: „Ila az ágyam alatt van!” Mike, az apa, menekülni próbált, de miközben az autóhoz igyekezett, egy brutális ütés érte a fejét. Akkor észrevették: egy magas, arctalanságba burkolózó alak, izzó vörös szemekkel, állt előttük. A rendőrség nem talált semmit, habár egy rendőr emlékezett néhány rajzra: az unokahúga évekkel ezelőtt eltűnt az erdőben. Ugyanazon az éjszakán Liam naplójába csak egy mondat került: „Éjfél. Az ajtó. Hozd el.”
Sarah éjfélkor az erdőbe ment, Emma pedig követte. A kanyargós fák alatt az Őrző formálódott meg.
„Most engem akar, mert Ila harcolt”
– suttogta Emma.
Sarah megpróbálta megvédelmezni lányát, de a lény mosolygott, és a sötétség mindkettőjüket magába ölelt. Hajnalra Emma eltűnt. A lány által rajzolt térkép alapján egy tisztásra bukkantak, ahol Liam feketén állt néző tekintetével Ilával, ki lágyan ragyogott.
„Választanod kell”
– mondta Ila. – Egyik maradhat, a másik megy.
Emma sápadtan, de élve tért vissza.
„Ila segített”
– suttogta.
Sarah zokogva ölelt át Emma mellett Ilát pedig a fénybe vezette.
„Már nem félek, anya. Tudom, mit kell tennem.”
Liam megfogta a kezét.
„Ha együtt megyünk, minden véget ér.”
Mindketten a sötétségbe ugrottak. Meleg fény hatolt ki, az Őrző sikoltozott, az erdő besötétült.
Amikor Sarah és Mike kijöttek, a ég tiszta volt. A föld, ahol a kapu állt, bezárult, és két virág bontogatott rajta: egy fehér és egy kék. Aznap este Emma Ilát és Liamet rajzolta egy ragyogó mezőn, mosolyogva.
„Most már jól vannak.”
Hónapokkal később a ház békességgel volt tele. A kertben egy fát állítottak a remény szimbólumaként. Néha Emma kíváncsian nézett ki az ablakon és suttogta:
„Köszönöm, Ila. Köszönöm, Liam.”
Sarah elégedetten mosolygott, tudva, hogy bizonyos kötelékek az élet és halál határait is átívelik. Az erdő mélységében azonban még mindig hallatszottak a távoli nevetések… annak bizonyítéka, hogy a szeretet sosem hal meg, és néha a vég valóban egy új kezdetet hoz.