Öt év telt el feleségem, Natalie halála óta. Még mindig úgy éreztem, hogy valami üres maradt bennem. A gyász, a magány és a felelősség, hogy egyedül neveljem fel az ötéves lányomat, időnként túl nagy tehernek tűnt. De most egy új lehetőség adódott: Stefan, a régi legjobb barátom esküvője, akivel a hadsereg után eltávolodtunk egymástól, végre ismét meghívott.
Izgatottan indultunk el a lányommal, aki kíváncsian figyelte, hogy mi történik. A szertartás gyönyörű volt, a vendégek elragadtatottan figyelték az eseményeket. A templom csendjét csak a léptek zaja törte meg, mikor a menyasszony belépett, arcát egy finom fehér fátyol takarta.
Az a pillanat volt, amikor mindent megéltünk. A légzésünk is elakadt, és a szívem hirtelen hevesebben kezdett verni. A menyasszony léptei mindenkit megbabonáztak, és egy halk sikoltás futott végig a vendégeken, mikor Stefan felemelte a fátylat.
De én nem tudtam abbahagyni a sírást. Könnyek kezdtek folyni az arcomon, anélkül, hogy tudtam volna, miért. Az emlékek Natalie-hoz fűződtek, a boldog pillanatokhoz, amelyeket sosem akartam elfelejteni. Ahogy ott álltam, egyedül, és láttam a menyasszony arcát, valami különös érzés fogott el.
A lányom, aki csendesen mellettem ült, észrevette, hogy sírok. Egy pillanatra rám nézett, majd halkan megkérdezte: „Apa, miért sírsz?”
Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam megszólalni, mert a lányom szemei között valami egészen más ragyogott, valami, amit még soha nem láttam. És ekkor a menyasszony meglátott, és tágra nyíltak a szemei. Az arca mintha mindent elárult volna, amit eddig titkoltunk.