Egy fiatal lány hívta a sürgősségi szolgálatot, és elmondta, hogy apja és egy barátja bántalmazta őt. Az igazság mindenkit könnyekre fakasztott. Az operátor, Vanessa Gómez, aki már 15 éve dolgozott a Pinos Verdes megyei vészhelyzeti központban, több ezer hívást kezelt. Ezek között sok volt várható, mint szívrohamok, balesetek vagy kidőlt fák. De a szeptemberi keddi hívás, amely 14:17-kor érkezett, megdöbbentette.
911. Mi a sürgős helyzet? Vanessa hangja nyugodt és iskolázott volt. 3 másodpercnyi csend következett, mire egy remegő hang hallatszott: “Az apukám és a barátja volt. Kérlek, segíts nekem.” Vanessa egyenesen ült, ujjaival a billentyűzeten készenlétben.
“Jól vagy, kicsim? Elmondhatod a neved?”
“Liliana a nevem. 8 éves vagyok,” válaszolta a gyermek, akinek a hangja megtört. “Nagyon fáj a hasam. Nagy és folyamatosan nő.” A háttérben Vanessa felfigyelt, hogy mexikói meseidő volt a tévében.
Nincs felnőtt hang, sem zaj.
“Liliana, hol vannak most a szüleid?”
“Anyu alszik, mert a teste újra küzd. Apám dolgozik.” Nyögdécselt. “Azt hiszem, amit adtak nekem, az rosszul esett.” Vanessa a főnökéhez intett, miközben próbálta fenntartani a nyugodt hangot.
“Mit értesz ez alatt, Liliana?”
“Apukám és a barátja adtak nekem ételt és vizet. De csak azután kezdett fájni a hasam, hogy jöttek.” A lány légzése felgyorsult. “Most pedig nagyon nagy, és senki nem akar elvinni az orvoshoz.”
Miközben az ügynöknek, José Lópeznek címzett segélykérőt küldött, Vanessa a vonalon maradt a kislány mellett.
“Nézz ki az ablakon, édesem! Egy rendőr jön hozzád segítséget nyújtani. Ő López ügynök, nagyon kedves.”
A telefonon hallotta, ahogy léptek közelednek, majd a kislány felzokogott.
“Itt van a járőr.”
“Ő segít a hasamnál,” mondta Liliana.
“Segíteni fog, Liliana. Maradj a vonalon velem, és nyisd ki az ajtót, amikor kopog.”
López ügynök megérkezett arra a kis egyemeletes házra a Calle del Arce-n. A festés a keretekből lehullott, kis kertje pedig gondozásra szorult. Azonban a legmeglepőbb az ajtó melletti, színes vödrökben ültetett virágok voltak. Valaki próbált szépséget vinni a nehézségekkel teli otthonba.
Amikor Liliana kinyitotta az ajtót, az ügynök arca nem tudta eltakarni az aggodalmat. A kislány túl kicsi volt a korához képest, egyenetlen copfjai és az arcaile nagyon nagy szemei voltak.
A legjobban az elképesztő, kerekedő hasa aggasztotta, ami még a viseltes pólója alatt is látható volt.
“Helló, Liliana. López ügynök vagyok.” Lekuporodott a kislány magasságában. “Megmutatnád, hol fáj?”
Liliana kissé felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a duzzadt hasát.
“Apám és a barátja tette ezt,” suttogta könnyek között. “Ők okozták nekem ezt.”
Mialatt az ügynök mentőt hívott, sem ő, sem Liliana nem vette észre az idős szomszédot, aki a függönyön keresztül figyelt rájuk az utca túloldaláról, már készen állva, hogy elmondja a hírt, amely szét fogja osztani az országot.
López ügynök leült Liliana mellé a virágos kanapéra. A ház egy küzdelem történetét mesélte: felhalmozott számlák a dohányzóasztalon, üres gyógyszeres üvegek a konyhában, mosogatásra váró tányérok. De voltak jelei a szeretetnek is: rajzok a hűtőn, egy kézzel készített takaró a kanapén, családi fényképek, őszinte mosollyal.
“Liliana, mesélj nekem többet arról, mi történt?” kérdezte gyengéden, jegyzetelni készülve, azonban teljes figyelmével a kislányra összpontosítva.
Erősebben ölelte meg a plüssmackóját.
“Két hete kezdett nagyon fájni a hasam. Először csak kicsit, de aztán folyamatosan rosszabbodott.” Megmutatta a hasát.
“Mondtad ezt a szüleidnek?”
Liliana lehajtotta a fejét. “Mondtam apának. Sokszor elmondtam. Azt mondta, ‘Holnap elmegyünk az orvoshoz.’ De az a holnap sosem jött.” A hangja remegett. “Mindig túl elfoglalt vagy fáradt volt.”
López ügynök feljegyezte.
“És az anyukád?”
“Anyukámnak vannak különleges napjai, amikor a teste küzd magával,” magyarázta Liliana. “Sokáig ágyban fekszik, sok gyógyszert szed, de nem mindig segítenek.”
A férfi megértően bólintott. Ezután a papa barátjára, Raimundóra kérdezett.
“A múlt héten hozott nekünk bevásárlást. Miután megettem a tortát, amit készített, a hasam nagyon fájni kezdett.”
A mentősök, Tina Hernández és Marcos Torres, nem sokkal később megérkeztek. Tina egy édes mosollyal Liliana mellé guggolt:
“Szia, kicsim, megnézhetlek?”
Marcos halkan beszélt López ügynökkel. “Van valami jel a szülőktől?”
“Még nem. Az édesanya az ágyban van krónikus állapota miatt. Az édesapa dolgozik. Liliana azt hiszi, hogy a baja a papájával és a barátjával van kapcsolatban.”
“Raimundo Castro, igaz?” kérdezte Marcos.
Igen, a piacon dolgozik. Segített nekünk.
Amikor mentőbe készítették, Liliana megfogta López ügynök kezét:
“Anyu meg fog ijedni, ha felébred, és nem vagyok ott. Hagyj egy nekik szóló üzenetet, hogy azonnal megtalálja, és megtudja, hol vagyok.”
Az ügynök megnyugtatta őt.
“Akarsz mondani neki valami különlegeset?”
Liliana elgondolkodott egy pillanatra. Aztán suttogta: “Mondd meg neki, hogy nem ő tehet róla.”
Amint a mentő eltávozott, López ügynök a verandán maradt, azok az utolsó szavak visszhangozva az elméjében.
Következtetés: Ez a történet a gyermekek védelméről és a segítőkész emberekről szól, akik a legnehezebb időkben is segítik a rászorulókat. A kislány bátorsága és a mentők gyors reakciója fontos tanulság, hogy soha nem szabad félvállról venni a kicsik segélykérését.