Alia fáradtan lépett be a lakásba, miközben Mark a szokásos módon, a tévét nézve, a telefonját nyomkodta. Ma nem volt egy egyszerű nap, de próbálta nem mutatni. A házasságuk majdnem hét éve alatt megtanulta elrejteni az érzéseit.
— Helló — mondta halkan, amikor levette a kabátját, és leült a kanapéra. — Beszélnünk kell.
Mark egy pillanatra felpillantott a telefonjából, de nem tette félre. — Mi történt most?
— Nem a munka miatt — válaszolt Alia, miközben egy vastag mappát tett le az asztalra. — A nagymamám hagyatéka miatt.
Mark nevetett. — Hát persze, az a lakás és a régi dísztárgyak.
Alia mély levegőt vett, és elővette a régi fényképet, amin a nagymamája, Vera, egy fiatal nőként, kozmikus tudósok között pózolt.
— Itt van ő, 1982-ben — mutatta Marknak. — A Szovjetunióban dolgozott, vezető mérnökként egy titkos intézetben.
Mark megdöbbenve nézte a képet, de gyorsan elfordította a fejét. — Valami Photoshop lehet, nem?
Alia halkan nevetett. — Ő tervezte az űrmissziók életfenntartó rendszereit. De nem ezért hoztam el ezt a képet.
Elővette a bankszámlakivonatokat. — A nagymamám nemcsak a lakást, hanem egy egész élet munkáját hagyta rám. Harminc év alatt tett félre és fektetett be.
Mark szótlanul vette át a papírokat. — Miért nem mondtad el ezt eddig?
Alia megvárta, amíg Mark elolvassa, majd válaszolt: — Mert úgy döntöttem, hogy mostantól semmi sem titok többé.