Ana otthon, a konyhában állt, miközben a férje, Luca, a kanapén lustálkodott, kezében a telefonjával. A ház üres volt, és a csendet csak a feszültség törte meg, ami közöttük egyre nagyobb lett. Luca hangja hirtelen hasította át a csendet, miközben rátámadt:
— Hol van a bankkártyám, Ana? Miért nem adod vissza?
Ana összerezzent, de próbálta nyugodtan kezelni a helyzetet. Tudta, hogy már megint valami apróságon fog veszekedni, amit végül ő fog a végén megoldani.
— Miért nem keresel munkát? — válaszolta, miközben az asztalon lévő papírokat rendezgette, igyekezve elkerülni a szemkontaktust. — Megint a kanapén ülsz egész nap?
Luca szemében egy pillanatra megvillant a harag, de gyorsan eltűnt, és gúnyos mosolyra váltott. Tudta, hogy Ana most is őt figyeli, és bár szavai durvák voltak, ő nem érezte magát bűnösnek.
— Tehát így viselkedsz? — kérdezte Ana, miközben érezte, hogy a frusztráció elérte a tetőpontot. — Mindent egyedül csinálok, te meg itt ülsz, és nekem magyarázol!
— Az én pénzem! — válaszolta Luca, miközben felállt és Ana felé indult. — Ha már itt élsz, legalább a feleség szerepét töltsd be rendesen.
Ana elfordult, próbálva higgadt maradni. De belül már tudta, hogy ez az egész kapcsolat nem vezet sehova.
— Tudod mit? Elegem van! — mondta határozottan, majd sarkon fordult, és elindult a konyhából. — Elmegyek egy ügyvédhez.
Mikor elérte az ajtót, megállt, és utoljára megfordult. Luca meglepve nézett rá, de nem tett semmit. Ana tudta, hogy ez a lépés most mindent megváltoztatott. A férje hívása, amit másnap kapott, már nem tudta őt visszahozni. Elindult az új élet felé, és úgy érezte, most végre magára találhat.