Júlia házassága már régóta nem volt olyan, amilyennek annak idején elképzelte. Lév, a férje, aki mindig is dominált a kapcsolatban, egyre inkább figyelmen kívül hagyta őt, miközben ő egyedül cipekedett a háztartás terhét. Egy reggel, amikor ismét egy veszekedés tört ki köztük, Lév felháborodva vádolta őt, hogy nem osztozik a költségekben. Júlia, aki eddig mindent tűrt, most úgy döntött, hogy megvédi magát.
Egy pillanatra elcsendesedett, majd higgadtan válaszolt. A ház, amit közösen vásároltak, az ő nevére lett írva, hogy védje magát a jövőbeli problémák elől. Intuíciója azt súgta, hogy óvatosnak kell lennie, de mindent a saját kezébe akart venni. A férje viselkedése egyre inkább kontrollálóvá vált, és amikor kiderült, hogy a ház vásárlása közben nem mindent mondott el neki, Júlia végleg döntött.
Eladta a házat, amit korábban közösen vettek, és új életet kezdett. A ház, amelyre mindig is vágyott, a tengerparton állt, ahol a szél fújt és a sirályok kiabáltak. Az új kezdethez szükséges pénzt saját kezdeményezésére szerezte meg, és a nevére írta. Júlia úgy érezte, hogy most már biztonságban van, és bár eleinte félt, a könnyedség, amit a változás hozott, hamarosan megnyugtatta.
Amikor Lév váratlanul megjelent, hogy vissza akarja szerezni a házat, Júlia már nem remegett. Tudta, hogy mindent okosan intézett. Az ingatlant az ő nevére írták, és semmi sem indokolta, hogy bármit is átadjon neki. Lév megpróbált erőszakoskodni, de Júlia nyugodtan válaszolt:
— A ház a házasság előtt szerzett pénzből van. Az anyámra írtam. Nincs osztás. Az ingatlan — igen. Ott mindketten részt vettünk. Ott lesz a bíróság.
Lév elhalványult, de Júlia már nem hagyta magát megfélemlíteni. Az ügyvédjevel készen állt a harcra, és bár a férje dühöngött, tudta, hogy most már ő irányítja a sorsát.