A húgom esküvőjére készülve úgy éreztem, hogy minden a helyére kerül. A készülődés, az előkészületek, az izgatott pillanatok mind arról szóltak, hogy végre egy szép, boldog nap vár ránk. A húgom, aki mindig is álmodozott a nagy napról, ragyogott a polgármester fiával. A családunkban ő volt a középpont, hiszen ő lett a kisváros „aranyfiúja”. Az esküvő napján mindenki boldog volt, én pedig segítettem neki, amiben tudtam: ruhát választottunk, vendégeket hívtunk, a virágok is elkészültek, bár egy kicsit elhúzódott, hogy bazsarózsákat kaptunk az évszaknak megfelelően.
A férjem reggel közölte, hogy sürgős munkája van, így ő nem tudott velünk tartani. Csak én és a fiam ültünk a templom második sorában. A húgom az oltár felé sétált, csillogott, mint egy filmsztár. De akkor történt valami, amit nem vártam.
A fiam hirtelen megragadta a kezemet és azt suttogta: „Anya… most azonnal mennünk kell!” Nem értettem, mit jelent. Azt hittem, csak valami apróságra van szüksége, talán a WC-re kellett mennie, vagy megéhezett.
— Miért, drágám? — kérdeztem mosolyogva, próbáltam eloszlatni a feszültséget.
A fiam azonban nem válaszolt, csak egy pillanatra megállt, majd rám mutatott. És akkor megláttam, amit ő is látott: az apám testvére, aki régóta elfelejtette, hogy ki is ő valójában, hirtelen ott volt, ott állt a templom közepén. A fiam arcán félelem ült, ahogy mutatta, hogy ő látja a férfit a távolban, aki soha nem is tudta, hogyan kell igazán szeretni.
Az esküvő, ami addig egy mesének tűnt, hirtelen darabokra hullott. A zene, a virágok, a fények — mind azok a dolgok, amik szépnek tűntek, most hirtelen üressé váltak. A fiam nem tévedett, és bár nem értettem, hogy mi történt, egy éles érzés villant át rajtam: itt valami más, valami sötét van a háttérben.