Szvetlana harminc év után ült a férjével szemben, aláírva a válás papírjait. A szobában egyedül csak a toll és a papír súlya hallatszott, mintha minden hang elnyelődött volna. Harminc évnyi közös élet, és most egyetlen tollvonással vége. Nem voltak kiabálások, nem voltak vádak. Csak egyfajta csend, amely mindent áthatott.
A férje, András, átnyújtott neki egy szürke csomagot, egyenesen a szívéhez, és így szólt:
„Ez a tiéd. Egy év múlva nyisd ki. Ígérd meg.”
Szvetlana nem értette, de csendben bólintott, mert miért ne? Az életük egy évtizedek óta ismert sablonba zárult, és talán csak egy utolsó kérése maradt.
El telt egy év. A ház, amely egyszer teli volt a reggeli kávé illatával, most üresen állt. A fia ritkán jött haza, elfoglalt volt a saját életével, és a barátai elkerülték a témát. Szvetlana magányosan, de megbecsülve élte a mindennapokat, miközben a férje által adott csomag ott várt a szekrény mélyén, érintetlenül.
Április 17-én, egy évvel később, Szvetlana úgy érezte, elérkezett az idő. Kezei remegtek, miközben elővette a csomagot. Miért érezte még mindig a szíve heves dobogását? Az ajtó halk nyikorgása, a csészék csengése – mindez már elmúlt, és csak az ő szívében lüktetett tovább.
Kibontotta a csomagot, és egy levelet talált benne. Az alábbi szavak álltak benne:
„Szeretlek, Szvetlana. Bocsáss meg, hogy elhagytalak. Tudom, hogy túl későn, de szeretném, ha tudnád, hogy mindvégig szeretve érezted magad. Az én hibám volt, hogy nem láttam, hogy te mindent megértél.”
Szvetlana könnyek között nézte a papírt. A férfi, aki elhagyta őt, most végre belátta. Talán későn, de a szeretet még ott volt.