Julia már hosszú hónapok óta próbálta elrejteni feszültségét. Az otthonában mindig úgy érezte, mintha ő lenne a háztartási személyzet, nem a feleség. Az apósa és anyósa gyakori látogatásai, a férje figyelmetlensége mind hozzájárultak ahhoz, hogy úgy érezte, elveszíti önmagát. Amikor hazaért, és Andrej szó nélkül belépett, Julia már tudta, hogy megint nem fogja megérteni. Az apósa újból ott volt, és a napirend szerint várták a vacsorát.
„Miért nem szólsz? Miért nem veszed észre?” – gondolta Julia, miközben leült a kanapéra, és figyelte, ahogy Andrej nyugodtan leül, és a telefonját bámulja. A közelben, a konyhában az anyósa és apósa már a saját dolgukban voltak, miközben ő próbálta visszafogni a dühét.
Végül, amikor már minden elérte a tetőpontját, Julia felállt. Most már nem érdekelte, mit mondanak. Itt az ideje, hogy végre kimondja, amit mindig is érzett.
„Tudod mit, Andrej?” – kezdte higgadtan. „Elegem van. Elegem van abból, hogy mindent én csináljak, miközben te és a családod csak kiélvezitek az életemet. Elegem van abból, hogy folyamatosan mindent alá kell rendelnem, hogy megfeleljek mindenkinek, csak nekem ne legyen meg a saját életem!”
Andrej meglepődve nézett rá. „De hát én nem akarok mást, csak segíteni neked…” – próbálkozott védekezni.
„Segíteni?!” – kiáltotta Julia. „Hát akkor miért nem érzem, hogy segítesz? Miért érzem úgy, hogy a saját életemet nem tudom irányítani?”
A csendben, ami utána következett, Julia szívében egy kicsi súlyos teher leomlott. Végre kimondta, amit már annyi ideje el akart mondani. A férje arcán lassan változott a kifejezés, miközben felesége szavai elérték céljukat.
„Ami a legfontosabb, az az, hogy most végre szóltál. Én… én nem láttam, hogy milyen sokat szenvedsz” – mondta Andrej.