Pavel sokáig ült az irodájában, és bár a munka sürgette, a gondolatai valahogy mindig visszatértek az idős nőhöz, akit a kenyérboltban látott. Az arcát nem tudta elfelejteni, mintha egy ismerős valakiről lett volna szó. A nagy brosstűje, a megjelenése, a magabiztos tartása – mindezek valami elfeledett emléket idéztek fel benne.
Amikor elindult haza, az autóban is ezen járt az esze. Miért érezte úgy, mintha több lett volna, mint amit a külsőségek mutattak? Talán egy egykori iskolatárs, talán egy régi ismerős. De miért nem tudott rájönni, ki ő?
Otthon felesége, Zsanna várt rá, és azonnal érzékelte, hogy valami nincs rendben.
„Mi történt, drágám?” kérdezte, miközben a vacsorát készítette.
Pavel csak legyintett. „Semmi, csak elgondolkodtam valamin,” válaszolta, miközben a sárgabarackos réteset az asztalra tette.
A felesége csodálkozva nézett rá. „Te sosem pihensz. Az egész napot a cégnél töltöd, otthon pedig még a gondolataid is ott vannak.”
„Igen, fáradt vagyok, de most épp valami másról van szó,” mondta Pavel, miközben a kezét az arcához emelte, mintha próbálta volna felidézni a választ.
Zsanna megsimogatta a férje kezét. „Hogyhogy mi van veled, Pasha? Talán valami baj van a cégnél?”
Pavel elgondolkodott, majd a feleségére nézett. „Nem, a cég rendben van, de… ma láttam egy nőt a kenyérboltban, aki teljesen megzavart. Valami furcsa érzés van bennem. Mintha az a nő valaki lenne, akit valaha ismertem, de nem tudom, honnan. És az a nagy brosstű… olyan ismerősnek tűnt.”
Zsanna ránézett, majd mosolygott. „Talán a fáradtság beszél belőled. Holnap pihenj, és majd meglátod, minden rendbe jön.”
De Pavel nem tudta kiverni a fejéből a kérdést: „Ki volt az az idős nő?”