68 évesen elválni – nem volt romantikus gesztus, inkább beismerés, hogy valami elromlott. Az évek során elfelejtettük, miért választottuk egymást. Halinával huszonévesen házasodtunk, és évtizedekig osztoztunk mindenben: a munkán, a fáradtságon, a csendes pillanatokon. Aztán valami megváltozott, és én is elfelejtettem, miért is szerettem bele.
Ahogy telt az idő, a házunk egyre csendesebbé vált, a beszélgetések pedig hétköznapi kérdésekké: „Fizetted a villanyt?” „Hol a számla?” „Kifogyott a só.” A feleségem már nem volt más, mint egy szomszéd, akivel megosztottuk a mindennapokat, de nem éltünk igazán együtt.
Egyszer csak azt mondtam magamnak: „Jogod van valami többhöz. Egy új esélyhez.” Beadtam a válópert. Halina nem szólt semmit, csak leült és mondta: „Rendben. Tedd, ahogy gondolod.”
Eleinte felszabadultnak éreztem magam, mintha valami hatalmas terhet dobtam volna le a vállamról. De hamarosan jött a magány, a csend, a kiüresedett ház. Ekkor jött az ötlet: találni egy nőt, aki segít. Olyat, aki mos, főz, takarít. Kicsit fiatalabb, egyszerű, tapasztalt. Elkezdtem keresni, beszélgettem szomszédokkal, ismerősökkel, és végül feladtam egy hirdetést: „68 éves férfi nőt keres háztartási segítségre. Lakhatás és étkezés biztosítva.”
Három nappal később érkezett egy levél, és az első olvasatra felkavarta az egész világomat:
„Tisztelt Stefán!
Komolyan azt hiszi, hogy egy nő a 2020-as években kizárólag azért létezik, hogy zoknit mossa és húslevest főzzön? Ne feledje, hogy nem a XIX. században élünk.
Talán először magát kellene rendbe hoznia, és ne másban keressen megváltást.”
Ötször olvastam el, míg először felháborodtam, aztán kezdtem elgondolkodni. Lehet, hogy igaza van? Talán már csak a kényelmet kerestem, miközben elfelejtettem, hogy magamnak kellene tenni valamit az életemért.
Elkezdtem főzni. A levesek, a rakott krumpli. Lassan megszerettem, és felraktam a konyha falára azt a levelet keretben: „Ne másban keress megváltást, amíg magadat ki nem találod.” Emlékeztetőként, hogy a saját utamat kell járnom.