Miután érettségi után a szüleim eldobtak, amikor rájöttek, hogy nem akarok orvos lenni, úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy bárki más irányítsa az életemet. Az IT-szektorban találtam magam, és 13 év telt el, mire végre elértem mindazt, amit mindig is akartam: sikeres karrier, szép ház, és egy csodálatos vőlegény, akit imádtam.
Az esküvő napja közeledett, és bár sokáig hezitáltam, végül meghívtam a szüleimet. Fontos volt számomra, hogy ezen a különleges napon ott legyenek, még ha a kapcsolatunk nem is volt könnyű. Mikor megérkeztek, bemutattam őket a vőlegényem szüleinek, majd elindultunk a házamba, ahová éppen most költöztünk.
A szüleim hitetlenkedve néztek körbe, mikor rájöttek, hogy nem egy kis bérleményben élek, hanem az egész ház az enyém. Meglepődtek, sőt egyenesen megdöbbentek.
– „Ez mind a TIÉD? Miért nem mondtad el nekünk?” – kérdezte anyám, hangjában egy kis haraggal.
– „Egy hét múlva beköltözünk, ugye?” – tette hozzá apám, miközben a kezeivel hadonászott, mintha minden egyes szót követelni akarna.
A válaszom határozott volt: „Elnézést, de nem hívtalak meg, hogy itt éljetek. Ez a ház az én érdemem, a saját munkámból tettem meg mindezt. Miért gondoljátok, hogy csak úgy beköltözhetnétek?”
Ekkor a vőlegényem édesanyja, aki eddig csendben figyelt, megmozdult, és keményen az én szüleimre nézett.
– „Hogy képzelitek? A lányom kemény munkájával ért el mindent, amit ma birtokol. Tőlünk nem fogtok semmit sem kapni, ha így beszéltek!” – mondta, mire a szüleim elhallgattak.
A vőlegényem szülei védelmeztek engem, és soha nem éreztem még ennyire erősnek magam. Ekkor éreztem meg, hogy végre valóban felnőttem.