A börtöncellában a rabok először csak gúnyolódtak rajta, amikor belépett. A 75 éves nagymama, akinek szürke pulóvere már kezdett elnyűtté válni, és kezei, amelyek csomóba szorultak, mindent elárultak róla. Kenyeret lopott a szupermarketből, hogy életben tartsa az unokáját, akit a balesetben elvesztett szülei után ő nevelt. A törvények szigorúak voltak, és ő is a következményekkel szembesült.
– Hé, mamut! – kiabálta egy tetovált rab, miközben a padlóra köpött. – Nem cellába való vagy, hanem hospice-ba!
A nagymama csendben maradt, nem válaszolt. Ahogy a többiek is nevetgéltek, ő egyedül volt, mélyen a saját gondolataiba merülve. Minden este, mikor a cella elcsendesedett, elővette a párnája alól azt a régi fényképet, amelyen az unokája egy vicces nyúlkalapban mosolygott. Történt valami különös. Még ha nem is volt ott, minden este meséket olvasott neki, mintha ő ott lenne.
– Miért nem főzöl neki kását is? – nevetett egy rab, miközben a többiek is gúnyolódtak.
De a nagymama nem reagált. Csak élt a saját világában, ami csak az unokájával volt tele.
Egyik éjjelen azonban valami szokatlan történt. A cella elcsendesedett. Egyik rab felébredt, és megérezte, hogy valami nem stimmel. A nagymama ott ült az ágyon, és halkan altatódalt énekelt.
– Nagymama, mi a baj? – kérdezte az egyik rab.
A nagymama gyengéden felnézett, és halkan válaszolt:
– Ma van Vladik születésnapja. Minden évben éneklek neki éjszaka.
Reggel, amikor az őrök beléptek a cellába, már nem találták ott. A nagymama csendben, békében aludt, mintha egy szent jelenlétében lett volna. A rabok elhallgattak. Az erő, amit a nagymama sugárzott, és az, hogy mi mindent feladott az unokájáért, olyan erősebb volt, mint bármilyen rács vagy fal.