Egy nyugodt délután, miközben éppen befejeztük a vacsorát egy kis, forgalmas útszéli büfében, apám hirtelen megdermedt. A mondat, amit éppen mondott, félbe maradt, és egy darabig csak a járdát bámulta, mintha egy szellemet látott volna. Kezdetben azt hittem, csak egy nosztalgikus pillanatról van szó, amit idősebb emberek néha átélnek. De ahogy az idő telt, apám egyre inkább feszülten figyelte az egyik férfit, aki lassan sántikálva, baseball sapkát viselve sétált a járdán.
„Ez nem lehet Gary” – suttogta, és a hangja elcsuklott, mintha emlékek törtek volna fel benne.
Gary volt apám legjobb barátja gyerekkorában. Együtt töltötték a nyarakat: baseballoztak, horgásztak, sőt még büntetést is kaptak egy-egy csínytevésükért, mint például amikor békákat tettek az iskola igazgatójának postaládájába. Azonban, miután véget ért a középiskola, valami történt. Egy költözés, egy házasság, egy veszekedés, amiről sosem beszéltek. Az élet elválasztotta őket, és több mint negyven év telt el azóta, hogy bármit is hallottak egymásról.
Apám gyorsan odalépett a férfihoz, megérintette a vállát, és azt mondta: „Gary? Te vagy az?”
Amikor a férfi megfordult, mintha két eltűnt darab újra összeilleszkedett volna. Az arcukra kiült a felismerés, egy mosoly, amit évtizedek távolléte után sem lehetett letagadni. Néhány másodpercig csak álltak, mintha az idő megállt volna, majd végül egy ölelés következett, amit egyikük sem akart elengedni.
Később, mikor hazaértünk, apám elmondta nekem, hogy sosem hagyta abba Gary-ről való gondolkodást. Soha nem hitte, hogy valaha újra találkozni fog vele.
A legmeglepőbb pedig az volt, hogy Gary ugyanezt mondta – ő sem hitte, hogy valaha is látni fogja apámat újra.