– Zsolt, hagyd már abba! – Anyám hangja reszketett, mintha a leheletére is összetörne.
Apám a szék támlájára csapott, szinte remegett a dühtől. A régi, repedezett porcelán csészék megcsörrentek az asztalon. – Én dolgoztam meg érte, érted? Az a pénz az enyém volt! – üvöltötte.
Dóri, a húgom, némán a sarokba húzódva, mintha eltűnni próbálna. Én meg csak álltam ott, az ajtófélfának dőlve, testemben feszültség, mint a vihar előtti égben. Akkoriban még gimnazista voltam. A ház falai régóta tele voltak repedésekkel – de azon a napon valami végleg megrepedt bennünk is.
Nem az első veszekedés volt, de valami megváltozott. Apám szemében először láttam valódi félelmet. Talán saját magától is.
A következő hetekben már alig beszéltünk. Anyám órákig ült a konyhában, Dóri magára zárta az ajtót, és én a padlásra menekültem, ahol gyerekként babáztunk. Csak most csend volt. Kínos, nyomasztó csend.
Az érettségi után Szegedre költöztem. Azt mondtam, tanulni megyek, de valójában menekültem. Minden látogatás alkalmával ugyanaz fogadott: fáradt tekintetek, gyorsan elhallgatott mondatok, és egy ház, ami már régen nem volt otthon.
Aztán egy este csörgött a telefonom. Anyám halkan, sírva szólt bele: – Apád… kórházban van. Szívinfarktus. Jöjj haza, kérlek.
A kórházi szoba sápadt fényében apám úgy nézett rám, mint egy idegen. De amikor megfogta a kezem, és annyit mondott: – Bocsáss meg, fiam – a dühöm hirtelen értelmét vesztette.
Otthon este a konyhában ülve anyám megkérdezte:
– Azt hiszed, még lehet valamit javítani?
Én bólintottam. – Csak ha elkezdjük. Nem hibást keresni, hanem megérteni egymást.
Dóri először szólalt meg hetek óta. – Lehetne egy vacsora… ahol nem kiabálunk?
Csend lett. De nem fojtogató. Hanem új. Mint egy ajtó, ami résnyire kinyílt.