Marina egy hűvös tavaszi délutánon épp a szekrényt pakolta át, amikor az ajtó zárja halk kattanással megmozdult. Az ismerős hang megdermesztette a levegőt.
– Visszajöttem – szólt Vlagyimir halkan, bőrönddel a kezében.
Marina megfordult, kezében egy régi, gyűrött pulóverrel. Az az illat… régen a szeretet illata volt, most csak emlék.
– Csak úgy? Három év után?
Vlagyimir kereste a szavakat, de a tekintete elárulta: valami elromlott ott, ahová ment.
– Anya… nem olyan volt, mint hittem.
– Én sem – vágta rá Marina, és összehajtotta a pulóvert. – De én maradtam. És felnőttem ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak.
A férfi bólintott, mint aki tudja, hogy túl késő. Elindult, és az ajtó újra csendben becsukódott.
Aznap este Marina leült az erkélyre egy bögre gyömbéres teával. Katya hívta. A lánya most egyetemista volt, és az anyját példaképként emlegette a barátainak.
– Anya, csak azt akartam mondani, hogy rád vagyok a legbüszkébb – szólt a telefonban. – Erősebb vagy, mint valaha.
Marina mosolygott. A lakás már nem őrizte Vlagyimir nyomait – új festés, világos függönyök, egy sarokban pedig festőállvány.
A festés Marina új szenvedélyévé vált. A helyi klubban tartott tanfolyamon találkozott Oleg Petroviccsal, egy csendes, művészetrajongó férfival, aki gyakran dicsérte munkáit.
– Ez a fény… ez maga vagy, Marina – mondta egyik akvarelljére mutatva.
– Csak próbálok újra látni – válaszolta Marina.
Már nem az volt fontos, ki ment el. Hanem az, hogy ő maga hova tart. A fájdalomból új élet sarjadt. És Marina először érezte úgy: nemcsak túlél, de virágzik.