Liza fáradtan lépett be az ajtón, és azonnal megérezte a feszültséget a levegőben. A szobában ott ült a férje, Máté, és az anyja, Elza, mindketten úgy, mintha nem lenne semmi rendellenesség. Máté egyenesen a konyhába sétált, miközben Elza leült a kanapéra, és folytatta a beszélgetést a telefonján.
Liza próbálta elnyomni a csalódottságot, amit érezett. Az utóbbi hónapokban Máté egyre többet időzött az anyjával, és egyre kevesebb figyelmet fordított rá. Elza gyakran jött át hozzájuk, és mindig valami “segíteni valóval” érkezett. A ház szinte minden nap tele volt a nővel, aki úgy érezte, mindenben ő az irányító. Amikor Liza munkából hazaért, Elza mindig ott volt, és Máté sosem szólt, hogy ideje lenne kicsit visszavonulni.
– Máté, ne haragudj, de miért van itt anyád minden nap? – kérdezte Liza, miközben a konyhába lépett.
Máté nem nézett rá, csak a tévét figyelte. Elza a másik szobából jött ki, és szórakozottan hozzátette:
– Ó, nem tudom, miért zúgolódsz, Liza. Szeretem segíteni, és Máté azt mondta, hogy szüksége van rám.
Liza levegőt vett, próbálva megőrizni a nyugalmát. Az érzés, hogy mindent ő intéz, és Máté egyre inkább az anyja árnyékában él, szinte elviselhetetlenné vált. A férje figyelmetlensége és Elza állandó jelenléte egyre inkább éreztette vele, hogy nem a saját otthonában él.
– Elza, én nem szeretném, hogy mindig itt legyél. Van saját élete, és van nekem is – mondta Liza, miután végre összeszedte a bátorságát.
Máté most először nézett rá, és egy pillanatra megdermedt. Az anyja szemei sejtetni engedték, hogy ez a beszélgetés más irányba fog menni. Liza már tudta, hogy valami alapvető változásnak kell történnie. Ha nem ő, akkor senki más nem fogja tudni elmondani Máténak, hogy mi az igazi helye a világban.