– Lányom, megint megvetted a felesleges dolgokat! – Max, a boltban kapott számlát rázva mondta, mintha az egy bűncselekmény nyoma lenne. – A joghurt drága, az a sajt nem is az… Van egy takarékossági tervünk!
– A takarékossági terv csak nekem szól – súgta Lena, miközben levette a kabátját. – Te meg tegnap három ezer forintot költöttél a barátaiddal a bárban.
– Az más! Nekem ki kell tartanom a kollégáimmal! – dobta a számlát az asztalra. – Te meg elpazarolod a családi pénzt mindenféle hülyeségre!
Lena egy írószer boltban dolgozott eladóként, huszonötezer forint havi fizetéssel, plusz egy kis jutalékkal az eladások után. Max építőipari menedzserként negyvenezret keresett, ám folyamatosan a pénzhiányra panaszkodott. Minden péntek este találkozott barátaival a kávéházban, drága cipőket vett „a megjelenés miatt”, és rendszeresen kért mikrohiteleket „a fizetésig”.
– Max, beszéljünk nyugodtan! – ült le Lena a férje elé. – Összeszámoltam a költségeinket. Ha abbahagynád a kölcsönkérést és a szórakozásra költést…
– Hát te meg milyen okos vagy! – vágott a szavába. – Most azon vagy, hogy irányíts engem? Én vagyok a fő a háznál, én döntöm el, mire költünk!
– Akkor a te pénzedet költsd el! – mondta Lena nyugodtan. – Az én pénzem pedig az enyém.
– Mit értesz te a pénzügyekhez? – felemelkedett Max, és elkezdett a konyhában járkálni. – A te fizetésed nevetséges! Nélkülem mindennek vége!
– Élj a saját költségedből, ha annyira okos vagy! – kiáltott fel, miközben a felesége felé fordult.
Lena komolyan nézett rá, mintha most látná először, és azt mondta:
– Én már régóta a magam költségén élek.
Max megdöbbent. Könnyek, bocsánatkérések, bocsánatért esedezések helyett egy hideg válaszra számított.
– Mit értesz ez alatt? – ráncolta össze a szemöldökét.
– Épp azt, amit mondtam. A rezsit a fizetésemből fizetem. Én vásárolom be az élelmiszereket. Az utolsó hat hónapban a hiteleidet én zártam le. Szóval már régóta a magam költségén élek. Te pedig az én költségemben.
Ez két évvel ezelőtt kezdődött, amikor összeköltöztek. Max akkor romantikus és figyelmes volt. Virágokat hozott, moziba vitte, gyönyörű szavakat mondott a közös jövőről. Lena akkor ugyanott dolgozott, ahol most, egy egyszobás lakást bérelt, és alig jött ki a fizetéséből, de boldog volt.
– Éljünk együtt! – javasolta Max fél év együttlét után. – Miért fizetnél a bérletre? Van két szobás lakásom a szüleimtől.
Lena örült. Végre lehetett spórolni, nem szabad keverednie a bérlet ünnepével. Elképzelte, mennyire jól tervezik majd közösen a költségvetést, takarékoskodnak a nyaralásra, talán még az esküvőre is.
Az első hónap csodálatosan telt. Max reggelit készített, együtt mentek boltba és kiválasztották az élelmiszereket. Lena hozzájárult a közös költségvetéshez – a közüzemi díjak és az élelmiszerek felét állta.
De fokozatosan valami megváltozott. Max egyre gyakrabban maradt a barátaival, későn jött haza, és elvárta, hogy vacsora legyen. Hirtelen elkezdett fanyalogni, hogy mit vásárolt Lena.
– Miért vetted meg a drága kenyeret? – horkantott. – Van olcsóbb, húsz forintért!
– De ennek jobb íze van – védekezett ügyetlenül Lena. – A különbség mindössze tíz forint.
– Tíz forint itt, tíz ott, és összejön egy tisztes összeg! – tanította Max. – A fejeddel kell gondolkodni!
Ugyanakkor ő maga el tudott költeni ezer forintot energiaitalokra és chipset vásárolva, magyarázva, hogy