Visszaemlékezve arra az estére, amikor András hazaért a munkából, épp a laptopom előtt ültem. Amint meghallottam az ajtó nyikorgását, gyorsan bezártam a banki kimutatásomat bemutató böngészőlapot, és megnyitottam a fordításra szánt szöveget.
András benézett a dolgozószobába, majd laza mozdulattal megpuszilt a fejem tetején:
– Jó estét, keményen dolgozó! Hogy haladsz? Sok szöveget fordítottál ma?
– Közepesen, lassan – válaszoltam mosolyogva. – Egy technikai munka, eléggé bonyolult, de kitartunk! Úgyis megoldjuk valahogy.
– Legalább megkerested a kenyeret? – kérdezte tréfásan, miközben az ajtófélfának dőlt. – Nézem, hogy csak görgeted a képernyőt, de semmi eredmény. Nem lenne jobb, ha inkább rendes állás után néznél? Tudod, a szomszédasszony a Gazpromnál dolgozik, jól keres. Ő azért jobb nálad?
– Kösz, nem – próbáltam nyugodtan hangozni. – Így érzem jól magam.
– Bizony te jól érzed magad… – legyintett ő. – És nekem jó egyedül cipelnem a család anyagi terhét? A határban a Serega is mesélte, hogy az ő felesége eleinte otthon volt, fordított, aztán mégis elment dolgozni. Most legalább némi pénz van a háznál.
– András, kérlek, ne kezdjük ezt – fordultam felé. – Megvannak a megrendeléseim, jól fizetnek, és szeretek otthonról dolgozni.
– Hát persze, főleg, ha a nap második felében csak a közösségi oldalakat böngészed – mormogott elégedetlenül.
– Nem böngészem, dolgozom. Most is sürgős a projekt…
– Jól van, nem zavarom a “munkádat”, – ironikus „idézőjeleket” mutatott mutatóujjával, majd kiment zuhanyozni. – Egyáltalán készítettél vacsorát, vagy megint “elfoglalt” voltál?
– A sütőben már sül a rakott étel, a hűtőben saláta vár.
– Már ez is valami – bólintott leeresztve, aztán távozott.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Ezek a beszélgetések egyre gyakoribbak lettek. András valóban úgy gondolta, a munkám csak hobbi, amiből kevés tétel származik.
Három évvel ezelőtt, amikor felmondtam az irodában, hogy szabadúszó legyek, lekezelően megveregette a vállam: „Majd meglátjuk.” Azóta gúnyosan nevezte a fordításaimat.
Én nem vitatkoztam, csendben dolgoztam, ügyfeleket gyűjtöttem. Eleinte nehezen ment, olcsó volt a megrendelés, és a megbízók sem voltak mindig megbízhatóak.
De lassan megtaláltam a helyem a műszaki fordítások között, főképp az informatikában. Megjelentek nagyobb külföldi ügyfelek, a bevételem nőtt.
Az elmúlt fél évben havi körülbelül félmillió rubelt kerestem stabilan. Ez a pénz külön számlán volt, amit András nem ismert.
Fontos felismerés: Ez a titkos megtakarítás tulajdonképpen egy születésnapi meglepetés előszobája volt. Egy új autót terveztem vásárolni neki, mivel a régi Toyotája régóta cserére szorult.
András egy autószalonban dolgozott vezetőként, havi százezer rubelt hozott haza, és úgy érezte, ő a család fő keresője. Megőriztem a látszatot, mert az így egyszerűbb volt.
Kevésbé bírta elviselni mások sikereit, főleg a hozzátartozókéit. Amikor a testvére nyereséges vállalkozást indított, András egy hónapig nem beszélt a szüleivel, mert azok szerinte inkább Dimkának örültek.
Egy este vacsoránál András egy nehéz ügyféllel kapcsolatos történetet mesélt, én bólintottam. Aztán bekapcsolta a tévét, én pedig visszatértem a munkához, mert újabb jelentős fordítási megbízás sürgősen elkészült.
Éjjel egykor, amikor András már aludt, átnéztem a külön számla egyenlegét. Hármat és fél millió rubelt tartalmazott, elegendő volt egy szép autó megvásárlásához.
Elképzeltem, mennyire örül majd neki András, és mosolyogtam magamban. Talán most végre abbahagyja a gúnyolódást a munkámmal kapcsolatban.
Elalvás előtt úgy gondoltam, hogy jól alakult az életem: szeretem a munkát, tisztességes a jövedelmem, és nincs feszültség a családban amiatt, hogy a feleség többet keres.
Egyedül az aggasztott, hogy folyamatosan rejtegetnem kell valamit, de a békés családi légkör érdekében érdemes volt ezt vállalni.
Egy héttel később vacsora közben András olyan témát vetett fel, amely teljesen megdermesztett:
– Mar, emlékszel arra az ügyfélre, aki nálunk vett egy terepjárót? – letette a villáját, és reménykedve belenézett a szemembe. – Nos, felajánlotta, hogy tartsak vele üzletet. Autómosó hálózatot nyit, a helyszíneket már kinézte…
Megálltam a szavaknál.
Három éve ugyanez indult el ugyanígy – egy „ígéretes ajánlattal”.
Ekkor Dimka, András öccse, nyitotta meg első üzletét. András levert volt, és mondogatta, hogy ő is akar saját vállalkozást. Láttam, mennyire fáj neki a testvére sikere. Mikor lehetőség nyílt egy kész, kis kávézó megvásárlására, támogattam az ötletet.
Anyagiak nélkül hitelt vettünk fel – akkor kétmillió rubel hatalmas összeg volt számunkra. András izgatott volt, terveket szőtt.
Hat hónap múlva minden összeomlott. Kiderült, hogy az előző tulajdonos eltitkolta a tartozásokat és ügyesen manipulálta a papírokat.
Végül hatalmas adósság maradt ránk, és összetört álmok.
Következtek a három évig tartó szigorú spórolás időszakai: sem szabadság, sem új tárgyak.
Én éjszakánként extra megrendeléseket vállaltam, hogy rendezni tudjuk a tartozásokat. András esküt tett, hogy többet nem megy bele a vállalkozásba.
És most újra előjött ez a téma…
– András, emlékszel, mi lett az előző próbálkozás végkimenetele? – kezdtem óvatosan.
– Ez teljesen más! – lelkesedett. – Minden tiszta. Ellenőriztem! Az ügyfél komoly ember, ő …
– Hallgass rám – szakítottam félbe. – Nem lenne jobb a karrieredre koncentrálni? Jól mennek a dolgaid az autószalonban…
– Mi köze van az autószalonnak ehhez? – dühösen intett. – Ez teljesen más pénz! Mar, értsd meg, az ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben.
- Kell az 1,5 millió rubel.
- Van nálam háromszázezer.
- Te nem szoktál valami megtakarítással rendelkezni? Ugye mondtad, hogy egyre több a munkád…
Nem válaszoltam, belül hánytam a kételyt a segítségvágy és az előző kudarc félelme között.
Egyrészt volt pénzem, másrészt túl jól emlékeztem, milyen harc volt a múltban.
– Drágám, kérlek! – András megfogta a kezem. – Minden kiszámoltam, majdnem kockázatmentes. Egy év alatt megtriplázzuk a befektetésünket.
– Sajnálom, nincs ennyi pénzem – próbáltam szelíden. – Tudod, mennyit keresek. Nehéz megélni.
– De valahol csak kell, hogy legyen! – könyörgött. – Vagy a szüleid segítenek? Vagy a barátok?
– Nem – rázogattam a fejem. – Inkább ne is beszéljünk róla többet.
András felpattant az asztaltól:
– Értem. Akkor nem hiszel bennem. Ismét! Milyen feleség vagy te?
Néhány napig alig szólt hozzám. Korán ment el és későn jött haza.
Én próbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy helyesen cselekszem. Sokkal praktikusabb és biztosabb, ha veszek neki egy szép autót.
De mintha ettől még nehezebb lett volna a lelkemnek.
András születésnapjáig már csak egy hét volt hátra.
A csalódottság a vállalkozás miatt kezdett elmúlni. András újra normálisan viselkedett, néha még viccelődött is. Én a meglepetés előkészületeibe temetkeztem.
Az autó kiválasztása majdnem egy hónapig tartott.
Több tucat tesztet néztem át, fórumokat böngésztem, és öt típust állítottam össze listaként. András régóta vágyott egy Volkswagen Tiguanra – praktikus, megbízható modell. Az új ára magas volt, de nem akartam spórolni ezen a meglepetésen.
Az autószalonba, a város másik végébe titokban jártam, míg András dolgozott.
Oleg, az értékesítő, miután tudomást szerzett a tervről, szívesen segített minden ügyintézésben. Vele választottuk ki a felszereltséget és a kék metál színt, pontosan olyat, amilyet András szeretett volna.
– Régen láttam már ilyet – mosolygott Oleg a papírok közt. – Általában a férjek ajándékoznak autót a feleségüknek, de itt fordítva van.
Eközben a születésnapi ünnepség szervezését is intéztem.
Foglaltam egy termet a kedvenc éttermében, a Chesterben. Felhívtam kollégákat, családtagokat, barátokat, akik mind lelkesen fogadták a meglepetést, főleg amint megtudták, milyen értékes ajándék lesz.
– Mar, megőrültél! – kiáltott barátnőm, Irénke. – Honnan ez a pénz?
– Szépen lassan gyűjtöttem – válaszoltam laposan. – Régóta terveztem, hogy valami különlegeset adok neki.
Az esemény előestéjén majdnem lebuktam. András rajtakapott, miközben Oleggel beszélgettem, aki a szállítás részleteit egyeztette a vendéglőhöz.
– Ki ez? – kérdezte gyanakodva a férjem.
– Csak munka – hebegtem zavartan. – Sürgős fordítás, más időzónából.
András kételkedve kuncogott, de nem folytatta a kérdezést.
Az esemény napja szombaton érkezett el.
Reggeltől izgatottan ellenőriztem többször is a telefonom, hogy minden a terv szerint halad-e. Oleg jelentette, hogy az autó készen áll és időben megérkezik. Irénke küldte a készre dekorált terem fényképét. Minden tiszta és tökéletes volt.
Este hétkor érkezett meg a taxi.
András jókedvűen viccelődött az úton, azt hitte, csak kettesben megyünk vacsorázni. A parti részleteit egyetlen szót sem árultam el.
Ahogy beléptünk a terembe, és elhangzott a közös „Meglepetés!”, András egy pillanatra megdermedt, majd széles mosollyal kezdte el élvezni a meglepetést. Harminc vendég várta, akik mind szerették és tisztelték őt.
Koccintások, ajándékok és tréfák követték egymást. András ragyogott, miközben fogadta a jókívánságokat. Én a társaságot figyeltem, és arra vártam, hogy lassan eljön a legfontosabb pillanat.
Este kilenckor, a megbeszéltek szerint, Oleg üzent:
„Minden készen áll.”
Kivettem a kulcsokat, és megkértem mindenkit, hogy menjünk ki egy csoportképet készíteni. András semmit sem sejtett.
Kint, a lámpafényben ott állt az új Tiguan, egy hatalmas piros masnival díszítve. A kulcsokat nyújtottam át neki:
– Boldog születésnapot, drágám!
Néhány pillanatra csend lett. Aztán valaki füttyentett, és a vendégek csodálkozó hangjai törtek elő.
András azonban furcsán nézett az autóra, amit nem tudtam megfejteni.
– Nekem szól ez? – kérdezte rekedten. – Honnan ez?
– Tőlem – adtam át neki a kulcsokat. – Régóta szerettem volna valami különlegeset adni neked!
A társaság tapsolt, és még többen gratuláltak. Valaki pezsgőt bontott, mások már az autót fotózták.
Az ünnepelt pedig mozdulatlan maradt, miközben az arca fokozatosan feszültté vált.
Egész este láttam, ahogy András a küszöbön billeg: feszes mosollyal fogadta a gratulációkat, de az állkapcsa összeszorult.
Csak monoszavakban válaszolt, és többet ivott a szokásosnál.
A vendégek a meglepetés okozta zavartságának tulajdonították viselkedését.
– Milyen szerencsés vagy vele, András! – barátja az autószalonból vállon veregette. – Ez aztán meglepetés! Pedig mondtad, hogy ő csak fordítgat valamilyen szöveget…
András elmosolyodott, majd legurított egy újabb italt.
Hazafelé az új autóban, amelyben ő ült és én mellette, csend uralkodott.
– András, te nem örülsz? – kérdeztem türelmetlenül.
– Csendben maradj! – csattant fel. – Egyszerűen… csendben maradj!
Megadtam magam. Bentről egyre nőtt a feszültség, aminek a kitörése nem késett sokáig.
Amint becsuktuk az ajtót, András megfordult és dühösen rátámadt:
– Te! – remegett a haragtól. – Te… hazug vagy! Egész végig a szemembe hazudtál!
– Csak jót akartam neked…
– Jót?! – kiabált. – Pénzt kértem tőled az üzlethez! Kértelek! Te meg úgy tettél, mintha nyomorék lennél! „Nincs nekem ennyi pénzem, András… épphogy megélek…” – és közben milyen nyugodtan kifizetted a három milliós autót!
– Mert tudtam, hogy az üzleted nem fog működni! – tört ki belőlem a kimondhatatlan igazság. – Ahogy legutóbb is kudarcra volt ítélve, és megint csak tartozásba kerültünk!
– Te vagy a legokosabb! – mérgesen rúgott bele a dohányzóasztalba. – Te jobban tudod, hogyan éljek! Te döntöd el helyettem? Ki a fene vagy te?
– A feleséged vagyok! És én akartam…
– Feleség?! – szakított félbe. – A feleség nem árul el! Nem hazudik! Nem manipulál! Te… te csak önző vagy! Csak magadra gondolsz és arra, hogyan legyen neked könnyebb!
– András, kérlek…
– Nem! Te hallgass! – ráborult. – Segítséget kértem! Akartam egy saját vállalkozást! Akkor lehetnék valaki! De te inkább az autót választottad, mert az kényelmesebb neked! Tudod mit? Menj a fenébe a hülye autóddal!
Álltam, teljesen összetörve a harag és a csalódottság viharában. Három év szigorú spórolás, száz éjszaka a számítógép előtt, az összes titkos megtakarítás – mindez azért, hogy aztán azt halljam tőle, hogy áruló vagyok?
– Tudod mit? – folytatta halkabban, de nem lett kevésbé félelmetes. – Azt hittem, család vagyunk. Tudunk egymásban bízni. De te végig csak játszottál velem. Szegény fordító nőt alakítottál…
– Nem alakítottam! – kiáltottam. – Valóban dolgoztam nap, mint nap! Hogy meglepetést adjak neked!
– Melepetés? – szörnyű nevetés tört fel belőle. – Nem, drágám. Ez nem egy ajándék. Ez az uralmad megmutatása, a felsőbbrendűséged fitogtatása. „Nézzétek csak! Tudok venni egy autót a férjemnek, aki még egy vállalkozásra sem tudott pénzt szerezni!”
– Jaj, Uramistenem, miről beszélsz… – takartam el az arcom. – Milyen uralom? Milyen felsőbbrendűség? Csak boldoggá akartalak tenni!
– Boldoggá?! – aztán kikapta az asztalról az autó kulcsát, és dühösen a falnak dobta. – Inkább akkor meg se próbáltad volna, amikor pénzt kértem! Az lenne az igazságosabb!
– András, bocsáss meg – töröltem a könnyeimet. – Őszintén hittem, hogy jót teszek…
– Jót? – hirtelen lehiggadt, de fanyar mosollyal. – Jó, akkor próbára teszlek. Ha tényleg boldoggá akarsz tenni, bizonyítsd!
– Miről beszélsz?
– Eladhatod az autót. Még új, elég sokat ér. Pont elég lesz az üzlet első részletéhez.
Megdermedtem, és dadogva suttogtam:
– Mit?
– Te akartál boldogságot. Tessék! A lehetőség itt van. Eladom az autót, és belevágok az autómosó-hálózatba. Megvalósítom az álmaim, újra próbálkozom.
– Nem – ráztam határozottan a fejem. – Nem, András. Ez az én ajándékom. Szeretettel választottam, gyűjtöttem rá…
– Na látod! – emelte fel diadalittasan az ujját. – Ez az! A te ajándékod, a te döntésed! És én csak egy báb vagyok, akit te irányítasz?
– Mi köze ennek ide? Ha tényleg vállalkozni akarsz, csináld saját pénzből! Az ajándék neked kell érték legyen!
– Érték? – megint indulatos lett. – Végre fogd fel, hogy az én legfőbb értékem a saját cégem, hogy valaki legyek! Nem egy autószalonos menedzser! Ha igazán szeretsz…
– Nem! – hirtelen rendkívüli nyugalmat éreztem. – Ha eladod az autót, rögtön elindítom a válópert!
– Mi?! – majdnem fuldokolt a felháborodástól.
– Ez nem csak egy autó, András. Ez a hozzáállásom szimbóluma. A gondoskodásomé. Ha ilyen könnyedén ledobod…
– És a te viszonyod velem? Kontroll? – nyomott el. – „Így csináld, úgy élj, és ne merd eladni AZ AJÁNDÉKOM”! Tudod, mi? Talán a válás lenne a legjobb megoldás. Belefáradtam! Nem kell feleség, aki képtelen elfogadni, hogy én vagyok a férfi!
Egymásra néztünk, és ráébredtem: ennek vége. Évekig egy illúzió világában éltünk. Én próbáltam megalkotni a tökéletes képet: gondoskodó feleség, sikeres férj, boldog család. De e helyett ezt kaptam.
– Rendben – lassan lehúztam az ujjamról az eljegyzési gyűrűt. – Holnap ügyvédhez megyek, és előkészítem a papírokat.
– Szuper – vont vállat András. – Csak az autót add vissza. Az ajándék volt nekem, ugye? Akkor nekem joga van vele úgy rendelkezni, ahogy akarom.
– Nem – tettem le az asztalra a gyűrűt. – Az autó nálam marad, jóvátételként az elmúlt évek illúzióiért.
Valamit mondani akart, de én már a hálószobába mentem összepakolni. Egy óra múlva taxit hívtam, és elmentem egy barátnőmhöz.
Két hónappal később találkoztunk, hogy aláírjuk a válási papírokat.
András nyugodtnak, sőt elégedettnek tűnt. Hallottam, hogy végül talált pénzt a vállalkozásra, és most autómosók hálózatát fejleszti.
Én másik kerületbe költöztem, új frizurát csináltattam és vettem magamnak lakást. Tovább dolgozom sokat, de már nem rejtegetem a sikereimet. És először érzem igazán szabadnak magam.
Az új Tiguant egy hónappal a válás után eladtam. Nem azért, mert pénzre volt szükségem, hanem mert minden egyes alkalommal, amikor beültem, eszembe jutott az az este. És mindig rájöttem, hogy bizonyos ajándékok túl nagy terhet jelentenek. Mind az adónak, mind a kapónak.
Állítólag András még most is haragszik, ha kék Tiguanokat lát az utcán.
Én pedig csak tovább élem az életemet, és megtanulom úgy adni az ajándékokat, hogy nem várok cserébe semmit. Még akkor sem, ha az ajándék a szabadság.
Végezetül, ez a történet jó példa arra, hogy a családi kapcsolatokban a bizalom, az őszinteség és a támogatás mennyire nélkülözhetetlenek. A rejtett titkok és a félreértések fájdalmas következményekhez vezethetnek, míg a nyílt kommunikáció erősítheti a kötelékeket.