A bálterem sötétbe borult, csak a gyertyák fénye és a virágdíszek pislákoltak, miközben Joyce a fal mellett álldogált, és figyelte a rokonokat. A hangos beszélgetések és a nevetés mindent elárasztottak, de ő mintha egy másik világban lett volna. A pasztell árnyalatú ruhák és elegáns öltönyök között ő volt az egyetlen, aki nem a szabályokat követte. A fekete ruhája éles ellentétben állt mindenkivel, mintha lázadna a hagyományokkal, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni az anyját, aki mindig is elvárta, hogy Joyce színei finomabbak és kevésbé figyelemfelkeltőek legyenek.
„Joyce, hogy régen láttalak!” kiáltott fel Ingrid, a kislány, akit még sosem látott igazán felnőni, hiszen mindig is egy lépéssel előrébb járt. „Milyen frizura! Olyan… eredeti!” Az utolsó szót Ingrid egy kis vonással a száján ejtette ki, mintha magyarázni akarta volna a saját, halványrózsaszín ruháját. Joyce csak egy száraz „Köszönöm”-öt válaszolt, és elfordult, hogy elkerülje a folytatást. Tudta, hogy Ingrid nem azt mondta, amit gondolt, de ez most nem számított.
Ahogy elvonult a csoporttól, és próbálta elkerülni a többieket, akik mind azzal dicsekedtek, hogy mi lesz belőlük, Joyce egyedül ment a medence felé. A többiek mind a jövőjük nagy terveiről beszéltek. „Jogászként akarok dolgozni” – mondta Tommy, a nagybátyja fia, miközben ő is elnyújtott egy elegáns mozdulattal egy pohár pezsgőt. „És én az orvosi pályát választom” – vágott közbe Ingrid, aki most már komolyan gondolta, hogy életét a család szájhagyományai szerint tervezi. „A papa már le is beszélte a gyakornoki helyemet.” Joyce megpróbálta nem hallgatni a szavakat, de Tommy mégis megkérdezte tőle, mi a helyzet vele. „Te hogy állsz?” – érdeklődött. „Még mindig nem tudod, mi leszel?”
„Több irányt is kutatok” – válaszolta Joyce, egy halk sóhajjal. Nem akarta belemenni egy olyan beszélgetésbe, amely csak még jobban rontotta volna a helyzetet. Tudta, hogy mindegyikük csak úgy néz rá, mint valakire, aki még nem találta meg a helyét az életben.
Lehúzta a fejhallgatót, és letelepedett a medence szélén egy napozóágyra, miközben kedvenc zenéje kezdte elnyomni a külvilágot. A világ zajai elcsendesedtek, mintha ő csak egy másik dimenzióba lépett volna. Nem tudta, mennyi idő telt el, mikor egy erősebb lárma keltette fel. A vendégek ujjukkal mutogattak, és nevetgéltek. Valami történt a medencében.
Amikor végre felnézett, megpillantotta az idős nőt, aki teljesen felöltözve, tengeri kék ruhájában, kétségbeesetten kapaszkodott a víz csúszós szélébe. A ruhája elnehezült a víztől, és fehér haja, mintha a víz alól tört volna elő. A látvány ijesztő volt, és Joyce szíve hevesebben kezdett verni.
„Valaki segítsen!” kiáltott Joyce, miközben hátrafordult a csoporthoz. De a vendégek csak nézték, néhányan nevetgéltek, mások pedig már telefonjukkal készítettek felvételt az esetről. „Biztosan rossz irányba indult a mosdóhoz” – mondta valaki gúnyosan.
Joyce nem hitte el, amit látott. Az idős nő, aki nem tudott kijutni a vízből, és mindenki csak nézte őt. Nem gondolkodott, nem habozott. Cipőjét lehúzta, és a medencébe ugrott. A hideg víz átjárta a bőrét, de ő már elhatározta, hogy segít. Egyetlen célja volt, hogy kimenekítse az idős hölgyet a vízből.
„Ne aggódjon, segítek” – mondta, miközben odaúszott hozzá, és karját az asszony vállai alá tette. Az idős nő megragadta a karját, és ránézett. A tekintete mély, de nem riadt, inkább mintha egy ismerős kifejezés lenne az arcán.
„Te” – mondta az idős asszony rekedten, de mégis erőteljesen, „mi a neved?”
A kérdés nem volt véletlen. Joyce a vízben, vacogva, a fekete ruhában érezte, hogy ez valami különleges pillanat. Mintha az idős nő áldását adta volna neki. Miközben segített neki kijutni a vízből, valami megváltozott benne. Olyan érzés volt, mintha minden eddigi kérdése, minden bizonytalansága a vízbe merült volna.
„Joyce” – válaszolta neki halkan, miközben segítette a nőt a medence szélére.
„Most változtattad meg a sorsodat” – mondta az asszony, és Joyce végre megértette: nem csak mások segítése, hanem saját döntései is meghatározzák az életét.