Mary sokáig hitt abban, hogy az élet nem ad második esélyt. Miután Ellie édesapja évekkel ezelőtt elhagyta őket, egyetlen célja a kislánya felnevelése lett. De ahogy Ellie 9 éves lett, Mary egyre inkább úgy érezte: talán mégis jár neki valami boldogság… valaki, akivel megoszthatja az életét.
Így jött James.
Egy baráti vacsorán ismerkedtek meg. James jóképű, udvarias, intelligens férfi volt, és szinte azonnal megértette magát Maryvel. Mintha csak a sors küldte volna. Hónapokon belül Mary szívébe és életébe is beköltözött.
James kedves volt Ellie-hez is. Legalábbis kezdetben.
De a kislány mindig is érzékeny volt. Sokkal inkább figyelt a gesztusokra, a hangsúlyokra, mint mások. És valami nem stimmelt neki James-szel kapcsolatban. Nem volt durva vagy nyíltan bántó — épp ez volt a furcsa: mindig túl tökéletesnek tűnt. Mint aki játszik egy szerepet.
Mary azonban nem akart a gyanúval foglalkozni. Végre újra boldog volt. Ellie reakcióit féltékenységként értelmezte.
„Majd megszokja ő is,” mondogatta magának.
Egyik este, nem sokkal az esküvő után, James különleges vacsorát készített. Háromfogásos menü, jazz zene, gyertyafény, vörösbor. Mary csinosan öltözött, Ellie is kis virágos ruhát viselt. James mindent elkövetett, hogy kellemes legyen az este.
A vacsora után, amikor Ellie elvonult a szobájába, Mary megállt a kandalló előtt, ahol egy friss családi kép állt hármasban. A fénykép tökéletes volt. Talán túlságosan is.
— Szeretnél egy pohár bort? — kérdezte James mögötte állva.
— Köszönöm, jól esne — mosolygott Mary.
James a konyhába ment, és pár perc múlva két pohárral tért vissza. Egyet átnyújtott Marynek, majd a másikat megtartotta magának.
— Ránk — mondta.
De mielőtt koccinthattak volna, Ellie hangja halkan megszólalt a lépcső tetejéről:
— Anya… beszélhetek veled?
Mary meglepődött. Ellie arca komoly volt.
— Persze, gyere csak. Mi a baj?
Ellie lassan odasétált hozzá, de nem nézett James szemébe. A szavaival is várt, míg kissé elhúzódhattak tőle.
— Ne igyál abból a pohárból, anya… kérlek.
Mary összeráncolta a szemöldökét.
— Miért? Mi történt?
— Nem tudom biztosan… csak… mikor a konyhában volt, láttam, hogy valamit kivett a kabátja zsebéből, és beletett a borospohárba. Olyan gyorsan történt, nem tudtam, mit tegyek.
Mary hirtelen teljesen éber lett. Tekintete James-re villant, aki nyugodtan kortyolt a saját poharából, és egy félmosollyal nézte őket.
Mary elvette a poharat, és odament az étkezőhöz. A kislány a nyomában. Egy gondolata volt: ha Ellie téved, akkor is meg kell győződnie róla. Kinyitotta a fiókot, ahol a házi gyógyszereket tartották, és keresni kezdett. Mind megvoltak. De valami szokatlant mégis talált: egy kis műanyag fiolát, amit sosem látott azelőtt. Félig üres volt.
— Ez mi? — kérdezte Mary, James felé fordulva.
James arca még mindig semleges maradt.
— A vitaminjaim. Valami baj van?
Mary a címkét nézte. Nem volt rajta semmi.
Ellie ott állt mellette, reszketve.
— Anya… én csak féltelek.
Mary a pohárra nézett. Majd hirtelen döntött: kiment a kertbe, és kiöntötte a bort a fűbe. Majd a poharat is félretette.
James követte.
— Valami baj van? — kérdezte, már nem mosolygott.
— Igen. Valami nincs rendben. Ez a fiola nem volt itt eddig. És a lányom látta, hogy a boromba teszel valamit.
James arca megfeszült. Egy pillanatra átvillant valami a tekintetén — hideg és számító. De aztán visszanyerte a nyugalmát.
— Azt hiszem, ez most kezd túlzásba menni, Mary. Egy gyerek képzelgése miatt gyanúsítasz?
— Ellie nem hazudik — válaszolta Mary halkan, de határozottan.
Aznap este James elment. Azt mondta, szüksége van időre, hogy átgondolja a dolgokat. Mary nem próbálta megállítani.
Két nappal később Mary elvitte a fiolát egy ismerős laborba, ahol gyors toxikológiai vizsgálatot végeztek rajta.
Az eredmények visszaigazolták a legrosszabb félelmét: a folyadék egy olyan nyugtatót tartalmazott, amely kis mennyiségben fáradtságot, zavartságot okoz – de hosszú távon függőséget és memóriazavarokat is kiválthat.
Mary szinte nem is tudott levegőt venni.
James-t feljelentette, és a rendőrség vizsgálatot indított. Mint kiderült, James más nők életébe is beépült már hasonló módszerekkel. Az volt a stratégiája: lassan, szinte észrevétlenül manipulálni őket, és uralni az életüket.
Ellie mentette meg Maryt.
Azóta a családi kép a kandallón egy új képre cserélődött: Mary és Ellie kettesben, a tengerparton, napsütésben. Az árnyék már eltűnt a háttérből.
És Mary megtanulta, hogy néha a legnagyobb igazságok a legkisebb hangokból születnek.