A mai történet édesen keserű, mint az abszint, és egyben igen tanulságos is.
Arról szól, miként lehet egyetlen este alatt elveszíteni azt, amit negyedszázad alatt építettünk fel, és miként létezik még a legnagyobb türelemnek is végső határa.
Ebben az évben férjemmel, Andrijjal, a huszonötödik házassági évfordulónkat készültünk megünnepelni – el tudjátok képzelni, egy egész élet vívmányai.
Egy igazán méltó jubileumi utazást terveztünk: egy törökországi, fényűző, ötcsillagos szállodába repültünk. Régóta álmodoztam erről az útról, mindent megspóroltam, minden fillért félretettem.
- Képzeltem, ahogy ketten a naplementében kéz a kézben sétálunk a tengerparton, mintha újra fiatalok lennénk;
- gyertyafényes vacsorát terveztünk;
- mindazt a romantikát, amit a hétköznapi élet mókuskerekében, a házimunkák és az unokák mellett szinte már nem lehet megélni.
Mindazonáltal, ahogy mondják, az ember tervez, az élet pedig közbeszól. Andrij negyvenöt évesen megtelt életkorral, ám a középkor bizony váltásokat hoz.
Fehér hajszálak jelentek meg szakállán, és mintha megvadult volna benne valami. Már az első nap a szállodában teljesen megfeledkezett az évfordulónkról, rólam, és egy fiatal animátornő követte gondolatait.
Ez a típusos, huszonéves, sovány lány, majdnem fehérre festett tincsekkel, műszempillákkal, melyeket pillangóként rebbengetett. Rövid farmerben és felsőben, mely alig takarta azt, amit a jóérzésű ember inkább elrejtene.
Kezdetben próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgokat, arra gondoltam, hogy talán újra fiatalnak érzi magát, szüksége van egy löket adrenalinhoz, hagyjam, hadd élje ki magát. De ekkor még nem sejtettem, mennyire rosszul saccoltam.
Andrij szinte az egész szállodában utánuk loholt, mint egy szerelmes kutya, szájában szinte csorgott a nyála.
Reggelinél nem is vett észre, annyira foglalkoztatta, hogy az egész terem másik végéről integetett neki. A medence mellett felugrott, hogy segítsen neki kinyitni az ernyőt – udvarias gesztusnak álcázva –, miközben engem magamra hagyott a perzselő napon.
Mikor kértem tőle: „Andrij, kérlek, hozz egy kis vizet”, nem hallotta, hiszen már a lány felé szaladt két koktéllal a kezében. Képzeljétek el: ő csodás, eperízű italt kapott, én pedig csak egy pohár sima vizet, jóindulatból.
Esténként eltűnt a diszkóban, hajnalig ázott idegen illatokban és alkoholban, majd szó nélkül zuhant az ágyba.
Én távol ültem tőle, mint egy bolond, és ismételgettem magamban: „Vera, légy bölcs, ez csupán egy nyaralás, ő vissza fog térni.” Reméltem, hogy hamar unni fogja a figyelmet, emlékezni fog, mi célból vagyunk itt, és az évfordulónkat mindenképpen megtartjuk. Milyen naív voltam!
Soha nem felejtem el azt az estét – az évfordulónk napját. Egész nap izgatott voltam, elmerengtem az előttünk álló ünneplésen. A legszebb selyemruhámba bújtam, kifejezetten erre a napra vásároltam.
Hajam kontyba fogva, smink kiemelve, drága francia parfümöt fújtam magamra, amelyet évfordulóra tartogattam. Mint egy menyasszony vártam a szobában.
Ő öt perccel vacsora előtt ért be, izzadtan, és a küszöbön kiáltotta:
„Gyorsan, siessünk, le vagyunk késve a esti műsorról! Ma Katjuša vezeti, valami nagyszerűt ígérnek.”
Semmi szó az évfordulóról, sem egy bók a ruhámra. Majdnem sírva fakadtam, de visszafogtam magam. A medence felé indultunk, ő majdnem futva, előre sietve, hogy a lehető legközelebb foglalja el az asztalt a színpadhoz.
Én maradtam egy ragacsos műanyag asztalnál ülve, savanyú bort kortyolgatva egyszer használatos pohárban, miközben színpadon, hangos zene mellett férjem, a már kissé ittas ötvenes, egy nevetséges vetélkedőn vett részt.
Úgy éreztem, eltűnnék szégyenemben, de ő nem állt meg, elhitte, hogy az ő komikus karrierje virágzik.
Az animátor természetesen kiszolgálta, minden közhelyre nevetett, dicsérte őt. Ő csupán a munkáját végezte, de a közönség halálos csendben hallgatta, senki sem mosolygott.
Két részeges férfi kacagott az ostobaságokon, én pedig a szégyentől égett belül.
Amikor Katja, a lány, mikrofonját forgatva odasietett férjemhez, így szólt:
„Andrij, maga igazi komikus! Egészen biztos vagyok benne, hogy felesége nagyon büszke lehet önre! Hol van a gyönyörű felesége? Mutassa meg egész Törökországnak!”
Az egész amfiteátrum tapsolt. És férjem, Andrij, akivel egy negyedszázadot töltöttem el, mikrofonra kapva egy pillanatra mély, szokatlan csend lett, mintha az agya viccet keresne, ami felhördülést vált ki… Ám semmi frappáns nem jutott eszébe.
Így aztán fájó szünet után, széles mosollyal végül kiabálta a nagy vendégsereg felé:
„Miféle feleség? A virágos ruhás öregasszonyról beszéltek? Csak a pénz miatt jöttem ide! Valakinek támogatnia kellett a fiatal élet ünnepét!”
Abban a pillanatban a világ megállt számomra. A zene, nevetés, beszélgetések – mind elnémultak. Csak az ő elégedett, nedves arca jelent meg előttem, és éreztem, hogy több száz tekintet szúrósan méreget.
Néhányan halkan kuncogtak, mások sajnálkozóan bámultak, ami még fájdalmasabb volt, mint egy pofon. Szinte levegőt sem kaptam, és egy gondolat visszhangzott az elmémben: „Biztos álmodom, ez nem lehet az én Andrijom, nem azzal az emberrel éltem együtt, akinek az életem adtam.”
Ebben a holt csendben értettem meg: a tisztelet kimerült, valami bennem megtört és lehűlt véglegesen. Ez volt az átlépett határ, a türelmem utolsó cseppje.
Nem sírtam. Egy belső pusztaság töltött be, mint egy tűz után maradt sivatag. Csak fagyos csend, és a mindig megbocsátó, hallgatag Vera meghalt. Csak egy nő maradt, akitől mindent elvettek. És, akár egy jó filmben, tudtam, itt az idő cselekedni.
Csendben felálltam, nem néztem a színpadra, és egyenes háttal a szobám felé indultam. Hallottam, hogy Andrij zavaros szavakat dadog a hátam mögött, de az már nem az én életemhez tartozott.
Amikor beléptem a szobába, a tükörben nem az „öregasszonyt virágos ruhában”, hanem egy alig árult nő állt előttem, akit az imént árultak el. És hirtelen a harag elmúlt, csak egy hideg, számító terv maradt.
Ez volt az egyetlen válasz, amit adni tudtam.
Az éjszaka egy szemhunyás nélkül telt, még egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Csak cselekvés volt.
Bekapcsoltam a laptopot, ujjaim táncolni kezdtek a billentyűzeten. Megvettem az első reggeli egyirányú jegyet.
Kinyitottam a szekrényt, ott volt a szép selyemruha, amiben vártam, mellette férjem ingei, amelyeket tegnap még vasaltam.
Megszorult a szívem, de gyorsan múlott az érzés. Elkezdtem pakolni a bőröndöt. Minden egyes ruhadarab a saját új kezdetem felé vezető lépés volt – egy új történet felé.
Hajnalban, miközben Andrij még az álom mélyén feküdt, lejöttem a recepciónál lévő udvarra.
Megtaláltam a kedves török úriembert, és a lehető legtisztább mosollyal fordultam hozzá:
„Jó napot kívánok! Csak megerősíteni szeretném, hogy az esti romantikus vacsoránk még mindig megtartandó. Andrij nevére, a szobaszám…”
Ő bólintott, billentyűzetet ütögetett:
„Igen, hölgyem. Megerősítve. “Valódi romantikus csomag”: gyertyafényes vacsora a mólón, rózsaszirommal hintett szoba, pezsgő és egzotikus gyümölcskosár.”
Tekintetét szinte emberien mélynek éreztem, majd megkérdezte:
„Törli a foglalást?”
„Ugyan! – válaszoltam meglepődve. – Egyáltalán nem. Férjem nagyon várja, megérdemli.”
Letettem a kulcsot az asztalra:
„Tudja, én megyek el, ő marad itt. Szeretném, ha a számla az ő nevére szólna, mint az ünnepelt főszereplő.”
A menedzser bólintott:
„Természetesen, az elszámolás Petrov úr nevére szól majd. Kellemes utazást, hölgyem. Mindig szívesen látjuk vissza.”
Ezzel összeállt az egész, amiről álmodtam a huszonötödik évfordulónkra. A karomban a művészeti animátorok névjegykártyáját tartottam – az este igazi csúcspontja még hátra volt.
Később a medence közelében találtam meg, kócosan, vörös szemmel és bűntudatos arccal. Amint megpillantott, odaszaladt hozzám.
„Veročka, bocsáss meg! Egy idióta vagyok! Túltoltam, kicsúszott a nyelvem… Csak viccelni akartam…”
Még azelőtt elvágtam a szónoklását egy mosollyal – olyan mosollyal, amit az ember akkor enged meg, amikor rossz hírt kell közölnie.
„Andrij, nincs semmi baj. Nem kell bocsánatot kérned. Mindent megértettem, és még egy ajándékot is készítettem a jubileumunkra.”
Átadtam a blokkot és az animátorok névjegykártyáját. Ő értetlenül nézett a papírokra.
„Mi ez?”
„Neked, kedvesem. Így nem kell többé választanod közöttem és a fiatal életed között. Vacsora, rózsák, pezsgő… Hívd meg Katját, biztosan örül neki. Jótékonykodni akartál? Íme, egy kis segítség.”
Arcán filmkockák peregtek: a döbbenettől a félelemig. Nézett engem, majd a papírokat, mint egy csótányt a rovarirtó előtt.
„Vera, nem érted… Ez csak vicc volt, beszéljünk róla…” – dadogta, miközben kezét nyújtotta felém.
Én hátraléptem.
„Andrij, két órán belül indul a járatom. A taxi vár. Élvezd az estét, és ne keress.”
„A dolgaidat egy hét múlva veheted át. Viszlát, drága támogatóm.”
Megfordultam, és egyetlen pillantást sem vetve hátra, eltávoztam. Minden lépésem határozott és felszabadult volt. Először a sok év után nem éreztem fájdalmat, csupán megkönnyebbülést – egy negyedszázados teher lehullását.
Összefoglalásként: egy hosszú házasság letűnése mindig fájdalmas, különösen, ha a tisztelet teljes hiánya kíséri az eseményeket. Fontos felismerni a határokat és azokat megvédeni. Néha pedig el kell engedni, hogy új utakat találjunk, megőrizve önbecsülésünket és méltóságunkat.