Hat évet áldoztam anyámra. Nem volt könnyű, de szerettem volna segíteni neki. Éveken keresztül gondoskodtam róla, amikor a betegség végleg elhatalmasodott rajta. Mosdattam, etettem, éjszaka vigyáztam rá, mikor a fájdalom túl erős volt. Minden egyes napot a számára biztosított kényelmének szenteltem, mert úgy éreztem, ez a kötelességem. A bátyám, Artjom? Ő akkor tűnt fel, amikor neki kényelmes volt. Egy-egy gyors látogatás, egy csokor virág, néhány kedves szó. És amikor szükségem lett volna rá, eltűnt. Az utolsó hónapokban nem volt itt. Csak akkor jött, amikor anya elhunyt.
Azon a reggelen, amikor anyám elment, nem voltam kész rá. Az egész testem fájt, mintha egy darabot veszítettem volna el magamból. Az egész világ lelassult körülöttem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. A fájdalom valóságos volt, de nem volt időm igazán gyászolni. Alig egy héttel később, Artjom felhívott.
„Családi találkozó” – mondta, mintha valami fontos dologról lenne szó. De amikor beléptem, és megláttam, hogy az asztalon egy halom papír hever, tudtam, hogy valami nincs rendben. A találkozó nem volt más, mint egy nyilatkozat, egy elárulás.
„A ház most már az enyém” – mondta Artjom, miközben egy nagy halom papírt tolt elé.
Meglepődtem, és a kérdés automatikusan kicsúszott a számon: „Mi?”
„Igen, anyád egy évvel ezelőtt átírta a végrendeletét” – válaszolta Artjom, miközben nem zavarta, hogy éppen most vesztettem el az édesanyámat. – „Azt mondta, hogy úgy döntött, te nem lennél képes megfelelően vezetni a házat.”
A szavak, amiket mondott, mintha pofon csaptak volna. Mindent elhittem, amit anyám mondott nekem, és úgy gondoltam, hogy mindent együtt építettünk. De Artjom… ő mit csinált? Hol volt akkor, amikor minden egyes napot áldoztam ennek a háznak a fenntartására? Hol volt, mikor a ház összes terhét magamra vállaltam? Mégis ő lett az örökös?
„De… én vigyáztam rá. Hat éven keresztül!” – mondtam remegő hangon, miközben próbáltam felfogni, mi történik.
Artjom megvonta a vállát. „Ez van. Anyád döntött.”
A levegő elnehezedett, és a szavak fájtak, ahogy elhagyták a számat. Mindent, amit évekig építettem, egy tollvonással elvesztettem. A ház volt az egyetlen, ami még összetartotta azt, amit anya és én együtt építettünk. Most elvették tőlem, és én nem tudtam mit kezdeni magammal.
Ahogy a szoba légköre sűrűsödött, Artjom felállt, és elindult, hogy cserélje a zárakat. Aztán kiment, és rám sem nézett, mintha minden véget ért volna.
Az életem egy pillanat alatt darabokra tört, és nem tudtam, hogyan induljak el újra. Egy héttel később ott álltam a verandán, a bőröndömmel a lábam előtt, és a ház, amit évekig szerettem, egyre távolodott tőlem. Artjom csendben zárta be az ajtót, mintha mindent elintézett volna.
De akkor valami hirtelen megváltozott. Ahogy az ajtó záródott, és én ott álltam a verandán, észrevettem valami apró dolgot. Egy téglát a lépcső mellett. Nem tűnt különösebben fontosnak, de ahogy közelebb léptem, eszembe jutott valami. Anya mindig is szeretett apró dolgokat elrejteni. Kicsi titkokat, amiket csak ő tudott. Volt egy kis fiók, amit mindig zárva tartott. De nem volt rá szükség, hogy kinyissam, mert tudtam, hogy ott voltak a dolgok, amik igazán fontosak.
Ahogy lenyúltam, hogy megérintsem a téglát, éreztem valamit. Valami hideget és keményet a kezem alatt. Meglepetten húztam ki, és ahogy kinyitottam, megláttam egy kis fémdobozt. Egy régi, rozsdaette fémdoboz volt, és a szíve egy pillanatra megállt. Témákat, emlékeket rejtett. Ami az anyám élete volt, amit én végig éltem.
Artjom még egy utolsó pillantást vetett rám, és becsapta az ajtót. De én nem bántam. Mert tudtam, hogy valami fontos dolog hiányzik neki. Valami, amit elfelejtett. Valami, amit éppen most találtam meg, egy apró titok, amit nem tudott.
Mivel az élet nem csak a házról szól. Nem az örökségről, nem a pénzről, nem a hatalomról. Hanem arról, hogy az emberek hogyan élnek együtt, hogyan élik meg a fájdalmat, hogyan szeretik egymást. És én tudtam, hogy bármit is veszítettem, van valami, ami senki sem vehet el tőlem: az emlékek és az, hogy megértettem, mi az igazán fontos az életben.
Miközben Artjom elment, egy mosolyt küldtem a ház felé, mert tudtam, hogy a legnagyobb titkot ő sosem fogja megtalálni.