23 év házasság után, valahogy úgy tűnt, hogy minden elcsendesedett. Az otthonunk egyre inkább csak egy hely lett, ahol éltünk, de nem éreztük igazán egymás társaságát. A férjem, Péter, és én mindketten a napi rutin fogságában éltünk. Reggel felkeltem, megfőztem a reggelit, elintéztem a ház körüli teendőket, délután pedig ő is hazajött a munkából, és mindketten a tévét nézve, vagy a telefonunkat bújva töltöttük el az időt. A házasságunk, ami valaha tele volt szenvedéllyel és nevetéssel, most csupán egy szürke hétköznapok sorozatává vált.
Aznap reggel is takarítottam, mint mindig. De egy hirtelen pillanatban megálltam, és egy furcsa érzés öntött el. Miért nem néztem még sosem igazán a tükörbe? Miért nem láttam magamat azzal a szemmel, ahogyan egykor tettem? Aztán elfordítottam a fejem, és megpillantottam egy ismeretlen nőt a tükörben. Az arc, ami visszanézett rám, fáradt és kimerült volt. Egy olyan nő, aki már évek óta nem pihent, nem figyelt magára, aki elfeledte, hogy egykor mosolygós, boldog és fiatal volt. Az esküvői fényképem még mindig ott állt az előszobában, de az a fiatal lány már nem volt jelen.
Ez a pillanat mélyen megérintett. Valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy ha nem teszek valamit, ha nem próbálom újra felfedezni a boldogságot, amit egykor együtt éltünk meg, akkor mindent elveszítünk. Felvetettem Péternek, hogy menjünk el egy randevúra, csak mi ketten. Egy este, amikor újra egymásra figyelünk, újra beszélgetünk, és talán újra felfedezzük, miért is szeretjük egymást. Miért is házasodtunk össze.
A válasza azonban sokkal erősebben és fájóbbal ütött, mint bármit is elképzeltem. Amikor megemlítettem neki a randevút, csak rám nézett, és a következőket mondta:
– Sehova nem megyek veled. Nem úgy nézel ki, mint aki illeti a menő éttermeket.
A szavak, mint hideg víz öntöttek le, és a lélegzetem is elakadt. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy most fejeztem be a takarítást, hogy nem úgy nézek ki, mint valaki, aki egy étteremhez illik, de valójában nem is érdekel, csak szeretnék egy kis időt tölteni vele. A könnyek nem várták meg, hogy befejezzem a mondatot. Az arcomra öntöttem őket, és egy pillanatra elvesztettem a kontrollt.
Aztán, mintha mindez nem lenne elég, Péter következő szavai még nagyobb fájdalmat okoztak:
– Elég! Tudni akarod az igazat? Szégyellek téged.
A szavai, mint egy hatalmas ütés értek. Minden, amit valaha is éreztem, a szeretet, az intimitás, a tisztelet, egy pillanatra összetört. Szégyenkeztem. Az a férfi, akit 23 éve szerettem, akivel családot alapítottam, akivel a legszebb pillanataimat éltem meg, most azt mondta, hogy szégyell engem. Olyan érzés volt, mintha egy fal épült volna közénk, és mindkettőnk számára szinte lehetetlenné vált volna az, hogy átlépjük azt.
A szoba csendjében, ahogy ott álltam, a szívem egyre nehezebbé vált. Éreztem, hogy minden, amit eddig építettem, hirtelen összeomlott. Én mindig is próbáltam mindent megtenni. Miért nem látta ezt? Miért nem látta, hogy mennyire küzdök, hogy próbálom megtartani a házasságunkat, hogy próbálom újra életre kelteni, amit valaha együtt átéltünk?
Mégis, valami mélyen bennem megmozdult. A könnyek még mindig folytak, de valami erősebb is ébredt bennem. Újra muszáj volt tennem valamit, különben mindent elveszítek. Nem hagyhatom, hogy ez a fájdalom és szégyen mindent elpusztítson. Úgy éreztem, most vagy soha, hogy valóban szembenézzek mindennel, hogy beszéljek vele, hogy próbáljak újra kapcsolatba lépni.
Szó nélkül elindultam a fürdőszoba felé, hogy letisztítsam a könnyeket az arcomról. Miután megtöröltem az arcomat, a tükörbe néztem. Most már tisztán láttam, hogy nem szabad mindent elengednem. Nem lehetek olyan nő, aki hagyja, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást. Erőre volt szükségem, hogy megbeszéljem, ami történt.
Péter, amikor meglátott, ahogy ott állok, és az arcomon a könnyek helyett egy szilárd elhatározás tükröződik, végre rám nézett más szemmel. Éreztem, hogy valami elindult benne is. Kétely, zűrzavar, és végül a kíváncsiság kezdett eluralkodni rajta. Talán valami elromlott, de még nem volt késő helyrehozni. És én még mindig akartam.