Péntek délután volt, amikor minden elkezdődött. A férjem, Péter, hirtelen megváltozott. Egy órával azelőtt, hogy három napra el kellett volna mennie a barátja esküvőjére, hatalmas veszekedés tört ki köztünk. Nem tudom, miért, de valami miatt minden apró dolog elérte a határvonalat. Ráadásul én nem értettem, miért nem hívtak meg minket is. Miért ő megy egyedül? De a veszekedés nem erről szólt, hanem arról, hogy úgy éreztem, nem értékeljük egymást.
A férjem dühösen felállt, és egy utolsó, fájdalmas mondatot hagyott hátra: “Tessék, 20 dollár, ezt bírod egyedül, megoldod!” És ezzel elhagyta a házat, és elment. Csendes düh volt bennem, miközben ránéztem a pénzre. Semmi más nem volt. Se más segítség, se több pénz. Ő pedig jól tudta, hogy a család gondozása teljes mértékben rám hárul.
Aznap este a gyerekekkel vacsoráztam, miközben az üres érzés az egész házban ott volt. Az elkövetkező napokban mindent megoldottam, de nem volt könnyű.
Három nap telt el, mire Péter végre visszaérkezett. Amikor belépett az ajtón, az arca elárulta, hogy valami történt. Nem volt ott a megszokott mosolygása. Amikor meglátott minket, könnyek szöktek a szemébe. Nem kellett semmit mondanom. Látta, hogy a ház még mindig rendben van, a gyerekek boldogok, de én egyedül végeztem el mindent.
Odament hozzám, és azt mondta: “Sajnálom, hogy nem értékeltelek eléggé. És hogy nem adtam meg neked, amire szükséged volt. Most már értem, hogy mi a legfontosabb.”
Nem kellettek szavak, mert tudtam, hogy most végre valóban megérti, mi a legfontosabb. És talán ez volt az, ami minden mást megváltoztatott.