A vásártér zsúfolásig tele volt, a nyári napsütésben a levegőben pörögtek a fények, a gyerekek kacagása és a felnőttek beszélgetései keveredtek. De egy apró lány, aki egyedül sétált a zsúfolt tömegben, senkinek sem tűnt fel. Kicsi volt, a tornacipője megkopott, a kapucnis pulóver pedig elkopott, mintha már régóta viselte volna. Haja szoros fonatba volt rendezve, amit egy anya nélküli gyerek ritkán tudott volna elérni. A hátizsákját úgy szorította, mintha az egyetlen dolog lenne, ami még összetartja.
A közelben egy suttogás futott végig a standokon: “Nem ő Parker lánya?” Valóban, a neve még mindig ott lebegett a levegőben, mint egy emlék: Hannah Parker, a rendőrnő, aki egy évvel ezelőtt halt meg, egy közlekedési megállóban, rejtélyes körülmények között.
A lány nem figyelt a körhintákra vagy a színes zászlókra, a tekintete csak egy helyre szegeződött: az állatpavilon előtt lévő kis fémládára. A ládában egy német juhász ült, mozdulatlanul, figyelve. Nem lihegett, nem járt körbe, egyszerűen csak nézett. Ahogy a lány belépett az istállóba, a kutya felemelte a fejét, mintha érezte volna őt.
A tömeg mintha megfagyott volna, a hangok elhalványultak, a szél elállt. A lány, aki eddig csendben állt, most előrelépett, és egy halk hangon megszólalt. Nem volt hangos, nem volt erős, de mindent elhallgattatott.
“Eladom…” – mondta halkan, és bár nem kiáltotta ki az árverésen, mindenki hallotta a szavakat. A kutya megmozdult, lépésekkel közeledett hozzá, mintha a múlt és a jövő találkozott volna.
Az árverés vezetője, a rendőrök és a nézők mind ledermedtek. Senki nem volt felkészülve erre a pillanatra. A titokzatos lány és a kutya, akik titkokat osztottak meg, amelyeket senki más nem tudott.