Munka után, ahogy mindig, kimerülten utaztam haza a busszal. Az emberek arcán a fáradtság volt, a félhomályban mindenki a telefonját bámulta, mintha nem is lennének jelen. Az éjszaka csendes volt, de a buszon lévő feszültség egyre csak nőtt.
Egy idősebb nő szállt fel a buszra – jól öltözött, divatosan, egy szoros lófarokkal és elegáns kézitáskával. Természetesen nem volt üres hely, és ő hangosan felsóhajtott, miközben megdörzsölte a derekát. Túl sokáig nézett körbe, és mivel senki nem mozdult, szinte rögtön a fiatal lány felé fordult, aki az ülés hátánál aludt.
A lány, egy fiatal, kócos tizenéves, nagy hátizsákkal, mélyen elaludt, telefonját szorongatva. Az idősebb nő szemében pedig valami változott, és alig észrevehetően odament hozzá. A lány nem reagált a halkan motyogott szavakra. Az idős nő közelebb lépett, és megrántotta a haját.
„Mégis, mi van veletek, fiatalok? Nem tanították meg nektek, hogy tiszteljétek az idősebbeket?” – kiáltotta, miközben az egész busz figyelme rátapadt.
A lány felriadt, szemei nyitva, zavartan körbenézett. „Aludtam… csak megkérdezhetted volna” – válaszolta halkan, nyugodt hangon.
Csendes döbbenet ült a buszon, senki sem mert megszólalni. Az idősebb nő arcán egy pillanatra észrevehető volt a zűrzavar, de aztán egy újabb felháborodott kiáltás tört elő: „Pimasz, majom módra nőttél! Mi lett a tisztelettel?!”
A lány mély levegőt vett, de semmi nem történt. Csak a busz vibrálása hallatszott. Ekkor a lány újra megszólalt, lassan felállt, és így szólt: „Tudod, az a legjobb, ha nem a tiszteletről beszélünk, hanem egy kis emberi érzésről. Vagyis kérhettél volna.”
A nő arcán zavarodott, majd feszülten elfordult. A buszon pedig, mintha valami megváltozott volna, az emberek mintha egy kicsit jobban figyeltek volna egymásra. A lány elindult a kijárat felé, de most nem úgy tűnt, mintha bárki is hátrált volna.