Amikor a 417-es járat végre földet ért, Alekszej Morozov kapitány rutinszerűen végrehajtotta az utolsó simításokat. A motorokat leállította, és átadta az irányítást a földi személyzetnek, miközben a kabinban nyugalom volt. A repülés minden szempontból rendben zajlott, amíg a tekintete véletlenül meg nem akadt egy utason, aki elhaladt a kabinablak előtt.
A férfi egy kézipoggyászt tartott, és mit sem sejtve haladt el a kapitány mellett. Alekszej hirtelen megdermedt. A férfi tökéletesen hasonlított rá, mintha az élete tükörképe lett volna. Ugyanaz az állkapocs, a szemek színe, az orr vonása… Tökéletes mása volt. Az arca szinte ugyanolyan, mint az övé, csak éppen civil ruhában.
Rögtön a vezető stewardesst hívta oda. “Kérje meg, hogy várjon egy pillanatra, és mondja neki, hogy van egy kérdésem hozzá. Csak legyen óvatos.” A stewardess egy pillanatra megdöbbent, de végül elindult az utas után.
„Elnézést, uram, a kapitány kérte, hogy várjon egy pillanatra. Az okmányai ellenőrzéséről van szó.”
A férfi meglepetten megvonta a vállát, de nem tiltakozott. “Természetesen,” válaszolta, miközben várakozott.
Alekszej végre elhagyta a pilótafülkét és odament az utashoz. Amikor meglátta az idegent, aki a tükörképe volt, elállt a lélegzete. Az arca elsápadt, és valamit mondani akart, de a férfi megelőzte őt.
„Tudom, hogy zavaró lehet, kapitány, de… mi nem ismerjük egymást igazán, ugye?” – kérdezte az idegen csendesen.
Alekszej szívverése felgyorsult. „Ki vagy te? Miért hasonlítasz rám ennyire?”
A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd halkan válaszolt: „A nevem Igor, és… ugyanazok a szülők, mint neked. Csak éppen nem tudtál rólam. Én vagyok a testvéred, akiről nem tudtál.”
A szoba feszültté vált. Alekszej szinte nem tudta feldolgozni a hallottakat, miközben a kérdések, amik soha nem merültek fel benne, most mind egy szempillantás alatt válaszokat kaptak.