Fiatal koromban, amikor még csak az egyetemen jártam, teljes szívemből szerelmes voltam egy fiúba. Még az esküvőt is terveztük, de egy nap minden megváltozott. A fiú eltűnt, nem válaszolt a hívásaimra, és a barátai sem tudták, hol van. Egyik napról a másikra mintha a semmibe veszett volna. Hosszú ideig nem tudtam túltenni magam rajta, hónapokig kórházban voltam, próbáltam feldolgozni a veszteséget, de minden erőm elfogyott.
Idővel megtanultam elfogadni, hogy ő már nem lesz az életem része. A fájdalom nem múlt el, de elviseltem. Egy barátom, aki meglátogatta apámat, hozott magával egy fiút, aki velem kezdett járni. Hat hónap múlva összeházasodtunk, és elindultunk egy új élet felé. Két gyermekünk született, és az évek gyorsan elteltek.
A férjem kedves, odaadó, és mindent megadott, amire szükségem volt. Mégis, valami hiányzott. Nem éreztem szeretetet vagy szenvedélyt iránta, és mindig ott volt a hiány, ami a fiatalabb koromból származott. Az életemben ő volt az, akivel “családi és gazdasági unióban” éltem, ahogy apám nevezte a házasságunkat.
Amikor hat hónappal ezelőtt apám meghalt, elkezdtem gyakrabban látogatni anyámat. Egy héttel ezelőtt, amikor ott voltam, megkérdezte tőlem: “Lányom, boldog vagy a férjeddel, szereted őt?” Anyám mindig is érzett valamit, amit soha nem mertem kimondani. Az őszinte aggodalom a szemében azt jelezte, hogy tudja, a házasságunk nem az, aminek látszik.
Ekkor mondta el, hogy apám pénzt adott annak a fiúnak, hogy hagyjon engem békén. A pénz iránti szeretet erősebb volt, mint az irántam érzett szerelem. Teljesen megrázott a hír, de most már tudom, hogy a múltam örökre meg fogja változtatni a jövőmet.