Victoria egyedül küzdött a mindennapokkal. A férje, Vlad, mostanában egyre nehezebben viselte el a feszültségeket, és ahelyett, hogy támogatott volna, egyre inkább parancsolgatott neki. Ma reggel ismét kimerítette a határait, mikor hangosan ordította neki, hogy készítse el az ebédjét, és vigye el a lányukat, Irinát az iskolába.
„Nincs pénzem,” motyogta Vlad, miközben az ágyban feküdt, és a párnáját szorította. A szavak tűzoltóként csapódtak Victoria szívéhez.
„Használd a kártyát, amit miért vettünk?” – hangzott a férfi válasza, mintha az ő problémáik nem léteztek volna.
Victoria érezte, hogy a láza egyre jobban elhatalmasodik rajta, de nem volt választása. Felkelt az ágyból, erőt véve magán, és máris nekiállt készíteni Irina reggelijét. A hőmérő 39,5°C-ot mutatott, de ezt nem engedhette meg magának. Az iskola reggeli rutinja nem várhatott.
„Anya, jól vagy?” – kérdezte Irina, miközben észrevette anyja kimerült arcát.
„Csak egy kis megfázás, drágám,” – válaszolta Victoria, de a mosolya annyira erőltetett volt, hogy nem tudta elrejteni a fájdalmat. „Siessünk, nehogy elkéssünk!”
Az iskola felé vezető úton Victoria úgy érezte, mintha az egész világ forgott volna körülötte. Alig bírt lépni, de nem hagyta el Irina kezét.
Miután elbúcsúzott a lányától, elindult a rendelő felé, de már nem tudta tovább folytatni az utat. A közeli padra omlott, és ott vette elő utolsó erejével a telefonját. Elenát hívta, a gimnáziumi barátnőjét, aki ápolónőként dolgozott, és mindig ott volt, amikor szüksége volt rá.
„Elena, segíts!” – mondta, miközben próbálta megőrizni a hidegvért, miközben a fájdalom eluralkodott rajta.