Igor Levsin, a sikeres üzletember, éppen a napi megbeszélésére sietett, amikor egy gyenge, remegő hang törte meg a reggeli nyüzsgést.
„Bácsi, kérlek, vidd el a húgomat – már régóta nem evett…” – a fiú szemei könyörögtek, és Igor szíve egy pillanatra megállt. Az üzlet, a dollármilliók és a felhalmozott feladatok mind elmosódtak, mikor észrevette a kisfiút, aki alig hét éves lehetett, és karjában egy kislányt tartott, akinek arca a régi takaró alól kandikált.
Igor megállt. A szívében valami idegen, fájdalmas érzés ébredt. A fiú szemében valami olyan kétségbeesett remény bujkált, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni.
„Hol van az anyukád?” – kérdezte gyengéden, leülve a fiú mellé.
„Megígérte, hogy visszajön… de már két napja nincs itt…” – a fiú hangja remegett, miközben karjában szorította a kislányt.
Igor, aki mindig is a munka rabja volt, most egy teljesen új helyzet előtt állt. A feladatok, amik eddig mindent kitöltöttek, mintha semmivé váltak volna. Maxim és Taisiya egyedül voltak, nem voltak hozzátartozók, csak az örök remény, hogy az anya valahol visszatér.
„Ne aggódj, segítek…” – mondta Igor, miközben felajánlotta, hogy vesz nekik ételt, és értesíti a hatóságokat. De a fiú rémülten szorította meg a kezét.
„Ne vigyetek el minket… ha a rendőröket hívjátok, akkor Taisiyát is elveszik.”
Igor megértette, hogy most valami egészen más szerepben kell helytállnia. Egy kávézóban, miközben Maxim mohón evett, Igor a kislányt ápolta. Az éhség és a szomorúság mögött valami más is megérintette őt – egy olyan érzés, amit régóta eltemetett magában.
Mielőtt tovább sietett volna, egy egyszerű döntést hozott: minden üzleti megbeszélést törölt. Most más volt a fontos. A rendőrség érkezésekor Maxim aggódva kérdezte:
„Ugye nem küldesz minket árvaházba?”
Igor egy mély levegőt vett, és megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy segítse őket. A gyermekek nem maradhatnak egyedül.