Miután elvesztettem Stacey-t, az életem egy darabjait szaggatta szét. Két hónappal ezelőtt, váratlanul, egy tragikus baleset következtében elhunyt, és én alig tudtam elhinni, hogy többé már nem láthatom. Az üzleti úton voltam, amikor a hírt megkaptam, és amikor hazaértem, már lezajlott a temetés. Az egész olyan gyorsan történt, hogy szinte nem is volt időm megemészteni a veszteséget.
A gyászom hatalmas teher volt, de erősnek kellett maradnom, hiszen Luke, az öt éves kisfiunk, ránk várt. Ő most anyát és apát is keresett bennem, és nekem ott kellett lennem számára, hogy végigkísérjem az életben, ahogyan eddig Stacey tette volna.
Ahogy próbáltam feldolgozni a fájdalmat, úgy döntöttem, hogy elviszem Lukét egy nyaralásra. Egy tengerparti helyre, hogy legalább egy kicsit elvonatkoztathassunk a mindennapi élet fájdalmától, és egy kis pihenést nyújthassak neki. A harmadik napon, miközben én magamban merengtem, hallottam, hogy Luke felém rohan, izgatottan kiáltva: „Apa! Apa!” Az apró lábai csattogtak a homokban, és mosolyogtam, mert azt hittem, hogy megint egy újabb adag fagyit akar.
De ekkor jött a mondat, ami az egész világomat felforgatta. „Anya ott van!” Luke arca ragyogott, miközben izgatottan mutogatott egy irányba. Először azt hittem, hogy csak a fantáziája játszik vele, de ahogy ránéztem, egy erős érzés tört rám. Talán… talán valami más történik. A fiam ragyogó szemei és a hangja, amely egyre erősebben hívott: „Anya! Ott van!” – nem engedtek kétséget.
Mégis, amikor megfordultam, egy ismerős alakot láttam, egy alakot, aki mintha tényleg ott lett volna, ott, ahol a tenger összeér a horizonttal.