Egy héttel az esküvőm előtt, miközben a készülődés minden percét élveztem, furcsa dolgok kezdtek történni. A leendő anyósom, akit eddig mindig kedvesnek és segítőkésznek ismertem, egy nap megjelent a szobámban, és a menyasszonyi ruhámat fotózta. Amikor rákérdeztem, mit csinál, kedves mosollyal válaszolt: „Ó, drágám, csak egy kis emlék… Olyan gyönyörű ruha!”
Elsőre nem gondoltam semmi rosszra, bár a gondolat, hogy egy másik nő ilyet tesz, már akkor is bizarr volt.
Az esküvő előtti napokban még több kérdése volt: a csokrom, a frizurám, a sminkem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nem stimmel, de inkább elhessegettem a gondolatot. Az esküvőm napján, amikor az oltár előtt álltam, és már alig vártam, hogy elkezdődhessen a ceremónia, hirtelen az ajtó nyikorgása rázott meg.
Megfordultam… és megbénultam.
Ott volt. A leendő anyósom, egy teljesen ugyanolyan menyasszonyi ruhában, mint az enyém. Ugyanaz a csipke, ugyanaz a csokor, minden egyes részlet tökéletesen megegyezett.
És a karján ott volt a barátja, mindketten sugárzó arccal.
„Meglepetés, meglepetés!” kiáltotta, miközben beléptek a templomba. „Mivel mi soha nem voltunk hivatalosan házasok, úgy gondoltuk, miért ne legyen egy dupla esküvő? Gyakorlatilag ikrek vagyunk! Nem nagyszerű?”
A vendégek döbbent csendje után nevetés tört ki. Én pedig megszégyenülve, teljesen megrendülve, azonnal távozni akartam.
De ekkor a vőlegényem előrehajolt, és halkan, de határozottan azt suttogta:
„Várj egy percet. Tudom, mit kell tennem. Bízz bennem.”
A férfi ránézett az anyjára, és hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
„Anya, ugyanaz a ruha, ugyanaz a csokor, ugyanaz a templom… De egy dolgot elfelejtettél.”
Az anyósom zavartan pislogott: „Mit?”
A vőlegényem mosolyogva válaszolt: „Hogy én vagyok a választott férje. És csak én.”