Alex rendőrként élt egy hősi életet, számos életet mentett meg, de most a kórházi ágyon feküdt, mozdulatlanul. A gépek monoton hangja és a sötét kórházi fények közepette, szinte észrevétlenül, de minden pillanat egyre nehezebbé vált. Az orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék, de a sérülések túl súlyosak voltak. Miután hosszú órákon át küzdöttek, az egyik orvos lehajtotta a fejét, és csendben kimondta a végső szót: „Elvesztettük.”
Alex mellett, a folyosón, egy német juhászkutya ült. A hűséges segítőkutya, aki mindig ott volt Alex mellett, aki sosem hagyta el, még a legnehezebb pillanatokban sem. A kutya most is ott várakozott, mintha valami titkot tudott volna, amit az emberek nem értettek. Az ajtó előtt ült, és úgy nézett be az üvegablakon, mintha megérezte volna, hogy valami végleg változni fog.
Az orvosok beengedték a kutyát, amikor bejelentették Alex halálát. A kutya lassan belépett a szobába, mintha tisztában lett volna a pillanat súlyával. Oda ment a mozdulatlan rendőrhez, és halkan vonyított. Majd, mintha egy utolsó próbálkozás lenne, hirtelen hangosan ugatni kezdett, a fájdalom és a kétségbeesés tükröződött a szemében. Felugrott Alex ágyára, orrával megbökte a gazdáját, és elkezdte lehúzni a ruháját. A kutya szemében valami különös félelem volt, mintha még mindig megpróbálta volna megmenteni a férfit, akit annyira szeretett.
Az orvosok, miközben próbálták megnyugtatni a kutyát, hirtelen valami váratlanra figyeltek fel. A kutya ugatása közben Alex szíve egy pillanatra megdobbant. Az orvosok összenéztek, és a remény új szikrája gyúlt fel. Vajon lehet, hogy még nem minden elveszett?