Tatjána csendesen ült a tágas nappaliban, miközben a nap lassan lenyugodott, és az ablakon beszűrődő fény meleg narancssárga árnyalatokkal festette a falakat. A karosszékben kényelmesen elhelyezkedett, kezében egy fényes katalógust tartott, miközben telefonált. “Marina, elgondolkodtam, és valószínűleg Törökországot választom” – mondta mosolyogva, miközben végigpillantott a fényképeken a hófehér strandok és a lenyűgöző szállodák fotóin.
Marina hangja határozottan csengett a vonal túlsó végén: „Tatjána, két év telt el a válásod óta, nem lenne ideje valami egzotikusabbat választani? Talán Thaiföld? A környezet, a kultúra, és az emberek… mind mások és érdekesek.”
Tatjána elmosolyodott, miközben elgondolkodott a barátja ajánlatán. A saját élete mostanra úgy tűnt, hogy minden rendben volt: egy tágas lakás, egy vadonatúj autó, stabil munkahely. Minden, amit valaha is kívánt.
„Törökországban is boldog leszek,” mondta végül. „Nincs szükségem másra. Tenger, napsütés, és egy all-inclusive szálloda. Mi kell még?”
A beszélgetés végén Tatjána elhatározta, hogy vacsorát készít. Bekapcsolta kedvenc jazz zenéjét, miközben a hűtőszekrényt nyitotta ki. Az este nyugodt és békésnek ígérkezett.
De aztán a telefonja csörgött. “Anya,” olvasta a kijelzőn. Tatjána szíve egy pillanatra megállt.
Ez volt az a pillanat, amikor érezte, hogy valami nincsen rendben. Az utolsó beszélgetésük, ami két héttel ezelőtt zajlott, még feszültebb volt, mivel az anyja ismét pénzt kért tőle, hogy támogassa a bátyját, aki egy új “üzleti ötletet” talált. Tatjána nem akarta többet hallani a családi problémákról, de most valami más volt. A hívás feszültséget hozott magával, és Tatjána tudta, hogy megint el kell dönteni, meddig tűrhet még.