Egy szokásos őszi reggel kezdődött, de semmi nem utalt arra, hogy aznap valami különleges fog történni. Az időjárás hűvös volt, de a nap sugarai mégis átszűrődtek a fák között, mintha csak az egész világ a nyári meleg öleléséből próbált volna lassan ébredni.
Én, Katalin, mint minden reggel, felkeltem, hogy reggelit készítsek a férjemnek, Dimának, majd gyorsan kivittem a szemetet. A mi kis rutinunk. De ma valami egészen más történt.
Dima mindig is rendkívül empatikus volt. Még akkor is, amikor mindketten küzdöttünk az élet nehézségeivel, mindig másokon segített, ha csak lehetett. Még a legapróbb dolgok sem hagyták hidegen: egy elveszett kutya, egy idős szomszéd, aki segítségre szorult — sosem tudott közömbösen elmenni mellettük.
Amikor kimentünk a szeméttel, Dima úgy döntött, velem tart. Az utca csendes volt, mintha a világ megállt volna egy pillanatra. A levelek lassan hulltak a fákról, és az ősz egyre inkább átengedte helyét a télnek.
Ahogy odaértünk a konténerhez, egy szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Először nem értettem, mi az, de aztán Dima halkan megjegyezte: “Hallod ezt?” Figyeltem, és akkor hallottam: egy vékony, könyörgő sírás, ami emberi hangnak tűnt. Dima gyorsan odarohant, és először nem tudtam, mi történik, de aztán megláttam.
A konténerben, egy fehér zsákban, egy újszülött kisfiú feküdt. A bőre hideg volt, de élt. A szemei tágra nyíltak, és alig hallhatóan sírt. Dima óvatosan kiemelte a zsákot, és én, mint valami álomból ébredve, a száját befogva, csak bámultam.
Mi történhetett? Ki hagyhatott itt egy kisbabát? És miért? Az életünk mindörökre megváltozott attól a pillanattól kezdve.