Az első hó csendesen hullott, és a város szinte észre sem vette, hogy megérkezett. De Sawyer Whitlock számára valami különlegeset jelentett. Az időjárás csupán egy külső jel volt – ő úgy érezte, hogy valami fontos történik. A háza körül csend volt, mint mindig. Maisie, a lánya, még mindig nem szólt egy szót sem. Az apja már nem hitte, hogy bármi is változhat. Az életükben minden állandó, minden ugyanúgy ment, mint azelőtt.
Egy nap azonban változott valami.
A postaládánál meglátott egy szórólapot, mely a közösségi táblán lógott. Téli Tehetségkutató. Az apró, de figyelemfelkeltő betűk alatt kézírásos üzenet: “Késői nevezéseket keresünk. Tapasztalat nem szükséges.”
Aznap este, miközben a hó az ablakokhoz csapódott és a fűtés nyikorgott, Maisie a szórólapot az asztalra tette. Egyetlen szó nélkül, de a tekintete mindent elmondott: kíváncsiság, talán bátorítás.
A következő napokban történt valami, amit Sawyer nem várt. Junie és Lyra, két kislány, akik alig tízévesek voltak, váratlanul megjelentek a házában. Kicsiként remegtek a hidegtől, és csak egy papír hópehellyel kísért kérés volt a kezükben: “Ne mondd el, hogy itt rejtőztünk.”
Bár Sawyer nem tervezte, hogy bármit is tenni fog, valami mégis rávezette, hogy befogadja őket, legalább egy éjszakára. Amikor a konyhában Junie és Lyra dúdolni kezdtek, Maisie, aki évek óta nem reagált, hirtelen odafordult, mintha valami régi érzés éledt volna fel benne.
A lányok éneke egyfajta varázslatként töltötte be a házat, és Sawyer szíve megmozdult. Valami történt – a csend, amit évek óta érzett, megtört, és a három kislány hangja valami új, reményteli jövőt hozott.
Végül elérkezett a nap, amikor a lányok felmentek a színpadra. Az iskola színpadára, ahol senki sem hitte, hogy ők valaha ott lesznek. De amikor elkezdtek énekelni, a közönség csendben maradt. Senki sem nevetett.
Ez volt a csend, amit meg kellett törni. És valami örökre megváltozott.